Varázslat helyett giccsparádé

Debrecen - A soproni dESZKa társulat a Kowalsky meg a Vega dalaira és a Holt költők társasága című filmre épített.

Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy lemezbemutató-koncertet, musical-paródiát vagy elfuserált filmutánzatot látok a színpadon az idei Őszi Fesztivál egyik unikumaként beharangozott Varázsszavak című előadás közben hétvégén a Kölcsey Központban.

A Varázsszavak című előadás kapcsán egyfelől azt mindenképp szeretném leszögezni, hogy ha valaki promotálni szeretne valamit, akkor ennek az előadásnak a reklámozásából rengeteget tanulhat. Amikor a darabról például az Őszi Fesztiválról szóló hirdetési felületeken olvastam, tényleg azonnal felkeltette az érdeklődésemet mindaz, amit előzetesen ígértek az alkotók. Hiszen ki ne szeretné a legjobb eredeti forgatókönyvéért annak idején, 1989-ben Oscar-díjat kapó Holt költők társasága című kultfilmet, és vajon ki ne lenne kíváncsi rá, hogy egy ép és fogyatékkal élőket – középiskolásokat, egyetemistákat, tanárokat – egyesítő, „foglalkoztató” amatőr színtársulat mit tud ezzel a filmes alkotásból kiindulva a színpadon létrehozni. Pláne akkor, ha – olvashattuk a marketing anyagban – a darabhoz neves fővédnökök, mint például Törőcsik Mari, Benkő László vagy épp Kocsis Fülöp is a nevüket adták.

Másfelől a kezdeményezés is mindenképpen üdvözlendő: a mai világban, amikor a középiskolás korosztály – ha nem figyelünk oda kellően rájuk – hajlamos elkallódni és valóban „rossz társaságba keveredve” drogozni, alkoholizálni, nagyszerű, ha van valaki, jelesül Betuker Botond rendező, aki a fiatalokat összefogja, és a színházcsinálással értelmes elfoglaltságot biztosít számukra. Leszögezendő, a több mint három órás előadás létrehozása rengeteg időt, energiát, munkát követelt a csapattól, aminek ha más nem is, de az a pozitív hozadéka mindenképp megvan, hogy addig se értelmetlen és felesleges dolgokkal foglalkoznak ezek a fiatalok. Akik közül különösen a három fiú, az utcáról az új tanár által az iskolába bevitt, drogos srácot, Smukit (Schmuck Domokos), a szobatársát, Balázst (Giczi Balázs), és a minden lében kanál Kareszt (Godó Zsolt „Karcsi”) ábrázoló fiú játéka figyelemre méltó, s nagy tehetség bennük szunnyadásáról árulkodik.

A bajok máshol kezdődnek

A pozitívumok kiemelése után azonban muszáj vagyok az előadás megvalósításának mikéntjéből fakadó negatívumokról is szót ejteni. Mert azon túl, hogy a rendező, a tánctanár, a tizenhárom fiatal, és a négy-öt pedagógust játszó felnőtt előadásba fektetett energiája kétségtelenül óriási, mind az produkció tartalmával, mind az esztétikai minőségével rengeteg probléma van.

Az ugyanis, hogy több mint három óráig tart egy előadás, amikor a tartalmi mondanivalója maximum fél-egy órában közölhető lenne, és a többi időt „muszáj” a Kowalsky meg a Vega együttes dalaival, plusz mindenféle egyéb muzsikával kitölteni, számomra csak egy valamit feltételezhet. Azt, hogy a zenekar nyilván szponzorálja az amatőr társulatot, akik így az előadásból kénytelenek egyfajta Kowalsky meg a Vega „lemezbemutató-koncertet” kreálni, s az előadás adott pontjain akkor is bejátszani egy-egy nótát az együttestől, amikor annak nemcsak, hogy nincs odaillő mondanivalója, de még „agyon is csapja” az előző jelenet hangulatát, jelentéstartalmát.

Erre jó példa, amikor a fiatalok – a Holt költők társasága film analógiájára – elsőként találkoznak a Kapitánnyal, vagyis az irodalmat – elviekben, legalábbis a filmben igen – újszerűen láttató tanárukkal (Szentpáli Csaba), aki komoly előadást tart arról, hogy hogyan is nézzenek az osztályterem falán látható költők képeire, mit is olvassanak ki a szemükből. A következő percben azonban megszólal az egyik Kowalskyékféle sláger, ami nemcsak, hogy mondandójában veri szét az előző jelenetet, de a tanárt is teljesen hiteltelenné teszi.

A filmes párhuzam is hibádzik

Itt jön be a képbe az, hogy mennyire nem tudott ez a társulat az eredeti filmmel sem mit kezdeni. Mert a tanárt megtestesítő Szentpáli Csaba sajnos sehol sincs Robin Williams-hez, és egyszerűen minden olyan tulajdonság hiányzik belőle, amiről azt gondolnánk, hogy egy felforgató tanáregyéniség személyiségének elengedhetetlen része kell, legyen. Amikor a fent említett Kowalsky-számra a komolynak ható monológja után – elnézést a kifejezésért – de „bazári majom” módjára táncolni kezd a diákjai előtt, végleg ellehetetlenül a szemünkben. A hiteltelen jelenléte pedig ettől kezdve minden szava – a filmből vett „ragadd meg a napot” analógiájára megpróbálja a fiatalok gondolkodásmódját megváltoztatni, átformálni – szintén semmitmondóvá, sőt giccsessé válik.

Sorjáznak ugyan a szeretet, a bocsánat, a változás, a más szemszög, a carpe diem, a forradalom, a szív, a sajnálom szavak és kifejezések, de ezek így, a hiteltelen játék, illetve a rossz koreográfia miatt üres, elcsépelt gondolatok maradnak csupán. Ha ezen kifejezéseknek nem érezzük a súlyát, akkor abból sajnos egyenesen következik, hogy amikor a film történetét és egyik szereplője sorsát, Neil Perryt követve az egyik fiatal, Balázs öngyilkos lesz, nem érzünk semmiféle katarzist. A szerepben a fiú édesapja nem engedi, hogy részt vegyen egyfelől a Holt költők társasága „magyar változata”, vagyis a Szív forradalmának társaságában, másfelől a csapat megalakította együttesben, s lehűti színészi ambícióit is. A tragédia jelenete is reménytelenül giccses, főleg, ha valakinek feltűnik, hogy a család utolsó együtt töltött estéjét, s Balázs utolsó óráit ábrázoló rész hátterében, a konyha falára az alkotók nem átallottak mást, mint az Utolsó vacsora képét kifüggeszteni.

Eklektika a giccsben

Ráadásul az előadás a szavak, s a tragikusnak láttatott jelenet félrevitele mellett – mely elemek mélyen sértik az esztétikai érzékemet – dramaturgiáját tekintve rendkívül eklektikus is. Főleg zenei téren. Mert nem elég, hogy kénytelenek vagyunk végighallgatni az összes Kowalsky meg a Vega-számot, vagy illik oda, vagy se, hanem az alkotók valamiért úgy vélték, egyéb muzsikákra is szükség van a szórakoztatásunk érdekében. De amikor Chopin Etűdjeiből vagy Wagner A walkürjéből származó részleteket követően felhangzott a Hosszú fekete haj című, nem is tudom minek nevezzem, talán „rémálom”, vagy a Boldog, boldog születésnapot kezdetű primitív dalocska, akkor már feltettem magamnak a kérdést: hová lehet ezt még fokozni? Főleg akkor, amikor a záró jelenetnél óhatatlanul is beugranak a film gyönyörű utolsó képsorai, s az ember zsigerileg érzi a kettő közötti különbséget. Hangsúlyozom: nem azért, mert a fiatalok „ne tették volna oda” magukat, hanem amiatt a súlyos esztétikai eltévelyedés miatt, amely az egész darabot jellemzi. De ekkor már csak arra volt erőm, hogy egyet kívánjak magamnak, bárcsak ne jutott volna eszembe a film, mert akkor talán nyugodtabban távozhattam volna a nézőtérről.

- Gyürky Katalin -

Az alkotók:

Tanár: Szentpáli Csaba

Balázs: Giczi Balázs

Smuki: Schmuck Domonkos

Apa: Ravadich „Kapa” József

Igazgató: Szendrő Attila, Szalai István

Diákok: Anderson Jázmin, Balázs Lili Csenge, Domnánics Júlia, Forgács Hajnalka, Godó Zsolt „Karcsi”, Halász Patrícia, Horváth Nina, Horváth Szonja, Kiss Fanni, Kovács Borbála, Kovács Veronika, Kozák Krisztina, Moharosi Melissza, Németh Lili, Pinezich Panna, Poór Antónia, Soós Linda

Tanári kar: Bander Mónika, Péczeli Erika, Rácz Nikolett, Sziráki Krisztina, Levkovits József, Szabó Attila, Szalai István

Továbbá: Pötös Jolán, Rózsavölgyi János

Rendező: Betuker Botond

Rendezőasszisztens: Szalai Péterné

Táncok: Soós Linda