Érzelmi részecskék és hullámok

Debrecen - A nőként a világon egyedül kétszeres Nobel-díjas kémikus, Marie Curie életét tárták elénk.

A tavaly – Szabó Magda születésének 100. évfordulója alkalmából – útjára indított, a női sorsokat felmutató, valamint a női alkotás mibenlétét feszegető Csokonai Színház szervezte MagdaFeszt idei programsorozata egyik legkülönlegesebb pontjának a Manna Produkció Radioaktív című darabja ígérkezett. Mégpedig azért, mert ez esetben nem egy írónő, egy színésznő, egyáltalán: bármely művészeti ágban tevékenykedő asszony sorsát és életútját járják körül, hanem a világot jelentő deszkáktól jóval távolabb álló, a bölcsészetet és művészeteket kedvelők számára sokszor „kínainak ható” természettudomány női képviselőjét állítják fókuszba.

A monodráma előadóját, a Marie Curie-t kiválóan megtestesítő Gyöngy Zsuzsát – nyilatkozta egy interjúban – elsősorban az foglalkoztatta, hogy vajon hogyan lehetne közelebb hozni a színházat és a természettudományokat egymáshoz egy produkció keretében, hiszen mindkettő nagyon elemző, ugyanakkor intuitív, absztrakt, összetett. A kérdés számomra is jogosnak tűnt, mert valóban mindkét terület az analitikus módszeren nyugszik, csakhogy amíg az egyik konkrét tényeket, számadatokat, statisztikát elemez, addig a másik az érzelmek boncolgatásában kiváló. S talán itt, ennek a kétféle analizálásnak a „vegyítésében” rejlik az előadás titka. Marie Curie ugyanis mindkét területen jócskán képviseltette magát: mint rendkívül tehetséges, gondolkodásában szabad és okos nő, a maga korában egyedülállóként törte az utat az utána következő, maguknak a különböző tudományterületeken hírnevet szerző nők előtt. Mint magán­ember pedig, olyan érzelmi amplitúdókat volt képes bejárni, amiket – ha csak a kémikus és fizikus mivoltából indulunk ki – talán nem is feltételeznénk róla.

Kettős természet

A produkció tulajdonképpen ezen, a Marie Curie-ben rejlő kettősségen alapszik: magunk előtt – a külsőségek szintjén – ugyan végig a tudósnőt látjuk, hiszen a darab bő egy órája alatt szigorú köpenyében, hátrakötött hajjal, mindenféle smink nélkül dolgozik a laboratóriumában. Ám miközben alágyújt a kémcsöveknek, mozsárba töri talán a legújabb gyógyszer­alapanyagot, és mindenféle folyadékokat „ütköztet” egymással, végig a magánéletéről beszél, a tudományos karrierjét is nagyban befolyásoló személyes sorsát tárja elénk.

Pierre és a „gyerekek”

Mivel jobbára a férjével, a tragikus balesetben elhunyt Pierre Curie-vel folytatott kutatásairól tud a világ, azt gondolhatnánk, hogy ha már a produkcióban a személyes sors kerül előtérbe, ez a nő főleg azokról az évekről fog mesélni, amit a társával töltött. De tévedünk, s ez jó értelemben véve okoz csalódást. Mert bár az a pár mondat, amit Marie Pierre-ről és a vele töltött évekről mond, szintén alátámasztja az ebben az asszonyban dúló, fent említett kettősséget, miszerint a férjével feltalált polóniumot és rádiumot a „két gyermeküknek” nevezi, az igazi „mesélnivalója” életének nem ez a fajta „termése” lesz, hanem a Pierre halála utáni korszak, amikor a valódi, két gyermekükkel egyedül maradt. „Akkor sajnáltak – mondta a baleset utáni időszakról –, most viszont megvetnek, átnéznek rajtam. Vákuumban vagyok” – közli rögtön az előadás elején, s ekkor még nem értjük, mi a megvetés oka. Csak valami elképesztő belső feszültséget érzünk ezen a rendkívül törékeny testalkatú, ám nyilván „bivalyerős” nőn, akit ekkorra már tényleg Marie Curie-nek látunk: Gyöngy Zsuzsa annyira hiteles ebben a szerepben, hogy jó értelemben véve „el is feledkezünk róla”.

A vákuum oka: Paul

A lenézés a „világ leggyönyörűbb matematikaprofesszorának”, Paul Langevinnek köszönhető, akivel a férje halála óta Marie szeretői viszonyt ápol. Annak ellenére, hogy tudja: a négygyerekes család­apa – legalábbis végleg – soha nem fogja otthagyni a feleségét miatta. De a legnagyobb problémát nem is ez, hanem az újságírók jelentik a nő számára, akik nem hagynak nekik békét, s aljasabbnál aljasabb cikkeket írnak róluk, sőt, még a Brüsszelben együtt töltött konferenciájuk idején is folyton a nyomukban vannak. „Pedig külön szobában laktunk, még erre is odafigyeltünk” – mondta az utazásukról, amit kénytelen volt a szakfirkászok miatt idő előtt megszakítani. „Szeretőjével külföldre szökött a lengyel fizikusnő”, „Szándékosan és tudományosan elszánta magát, hogy Pault elszakítsa a feleségétől” – sorjáznak a tudósnő asztalán a különböző szennylapok. Ezen írások következményeképp, ismét a tudomány és a magán­élet szétválaszthatatlanságát hangsúlyozandó, az arra illetékesek úgy döntenek, a küszöbön álló második Nobel-díjat, amit megnyert, visszavonják tőle, illetve illedelmesen felszólítják arra, hogy azt inkább ne vegye át.

Patthelyzet

A gyermekeit a bulvárhírek miatt (is) féltő nő, akinek – „hála” az újságíróknak – a karrierje végét is jelentheti a Paullal folytatott viszonya, tehát patthelyzetbe kerül. A tudományos és a magánélete, az érzelmei közötti döntésképtelenség helyzetébe. Mert kétségtelenül nagyon szerelmes, s gyűlöli azt a szituációt, hogy a fiatalkori, az előadásban egy retrospektív visszatekintés keretében láttatott szerelme, majd Pierre tragikus elvesztése után megint kénytelen elengedni valakit az életéből.

Jó tudós asszony módjára ekkor táblázatot készít, s az összes tényezőt abba belevésve mérlegel: hogyan is lenne a legoptimálisabb cselekednie. Az eredmény megdöbbentő – amit itt most azok kedvéért semmiképp se árulnék el, akik esetleg e sorok hatására kaptak kedvet az előadás megtekintéséhez. A számvetésnél még lenyűgözőbb az, ahogy mindezt az érzelmi hullámvasutat, a benne dúló „érzelmi részecskéket és hullámokat” ez a nő viseli.

Az önfegyelem magasiskolája

A Marie Curie-t kiválóan megtestesítő Gyöngy Zsuzsában végig érezzük a fent említett, óriási mértékű belső feszültséget, amit az életében bekövetkezett patthelyzet vált ki az általa megformált karakterből. De az egy órás időintervallum alatt az ezt a nőt játszó színművésznő csak egyszer „bukik ki”, csak egyetlen egyszer engedi meg magának, hogy toporzékoljon. S ekkor is azonnal önfegyelemre inti magát, „megvetem azokat, akik szabadjára engedik az érzelmeiket” felkiáltás kíséretében. Ami egyvalamit biztosan jelent: a két analitikus „terület”, a színház és a természettudományok „összeeresztése” esetén ebben az asszonyban mégis erősebb tudott maradni a tudósnő. Aki pozíciójánál, Nobel-díjakkal elismert eszénél, tanár mivoltánál fogva nem engedheti meg magának, hogy csak úgy kiboruljon, s a színházban bevett szokásként az érzelmeit elemezgesse. Hanem hideg fejjel döntenie kell. Még akkor is, ha belül ebbe a döntésébe, mások előtt titkolva, de önmagának legalább bevallva, bele is hal.

- Gyürky Katalin -

Az alkotók