2018.10.23. 08:19

Búra alá szorult perspektíva

Debrecen - Egy fiatal nő sorsa azon is múlhat, hogy képes-e önmaga megvalósítására.

Élet-halálkérdés lehet, hogy valaki képes-e alkotni, verseket, prózát írni, vagy valami miatt a benne kétségtelenül ott szunnyadó művészi vénáját, bármennyire is szeretné, de mégse tudja felszínre hozni. A Csokonai Színház szervezte II. MagdaFeszten az Örkény Színház vendégjátékaként az 1963-as megjelenése óta töretlenül kultuszregénynek számító Sylvia Plath-mű, Az üvegbúra színpadi adaptációját láthatta a közönség.

A regényét – annak idején a megjelenését követően mindössze egy hónappal öngyilkosságot elkövető – írónő nem titkoltan jó néhány önéletrajzi eseménnyel tűzdelte tele. Ő és főhőse, Esther Greenwood között azonban nemcsak hasonlóságok vannak – például az, hogy bostoniként mindketten egy novellaíró-pályázat kapcsán egy hónapos gyakorlati időt tölthettek egy neves magazinnál New Yorkban, s hogy Plath első „fiúismerőséről”, Dick Nortonról mintázta az Esther életébe többször is visszatérő Buddy Willard karakterét –, hanem különbségek is. Mégpedig az, hogy Sylvia Plath végül fejét a gázsütőbe dugva valóban öngyilkos lett, főhőse viszont a regény – s így a színpadi adaptáció végén – a gyógyulás útjára lépve még egy esélyt kap az életre.

Meglepő díszlet

Az Örkény Színház adaptációja mindaddig, amíg Esther új esélyéig eljut az előadás, Kálmán Eszter dramaturg munkájának köszönhetően hűen követi a regény szüzséjét, mégpedig a főhőst játszó Zsigmond Emőke „kettős” szerepével. Ő a regényből valóban a legfontosabb, a cselekményt és a lány életét előrevivő mondatokat egyfelől mint mesélő tárja elénk, miközben el is játssza a vele történteket, lecsupaszított színészi eszközeivel érzékelteti, hogy az általa elénk tártak hogyan hatottak a lelkére, szervezetére. Ezt a „kettős szereposztást” egyáltalán nem könnyíti meg az egyébként rendkívül érdekes díszlet: egy fekete-fehér, fürdőszoba vagy orvosi szoba csempéjére emlékeztető falat és teret láthattunk magunk előtt. A falból rózsaszín lépcsőfokok és kapaszkodók álltak ki. Ezeken az elemeken „vándorolva”, hihetetlen akrobatamozdulatokat végrehajtva kell mesélnie és játszania a színművésznek, ám – s ez a nézői érdeklődés fenntartása miatt remek rendezői fogás – ennek a díszletmegoldásnak csak a történet folyamatos megismerése kapcsán jövünk rá az értelmére. Esther bizony az életében átvitt értelemben lebeg, lóg a levegőben, sehol nem találja a helyét, s a konkrét akrobatamozdulatai épp ezt az érzését tükrözik felénk.

Férfi és női ellenpontok

Hogy megértsük, mi is ennek az írónő alteregójaként felfogható lánynak a „baja” az élettel, az előadás ellenpontként behozza azokat a regényben szereplő női- és férfikaraktereket, akik arra (is) hivatottak, hogy érzékeltessék: elvileg Esthernek minek kéne örülnie az életben. Az összes karaktert, akivel Esther kapcsolatba kerül, az adaptációban – nem kis feladatot róva ezzel a művészekre – ugyanaz a színész, Dóra Béla, és ugyanaz a színésznő, Kókai Tünde játssza. Esthertől való különbségük, másfajta életfelfogásuk rögtön az előadás első részében kiviláglik: Esther miközben New York-ban, egy menő magazinnál tölthet egy hónapot gyakornokként, s partiról partira járhat, tüllruhát viselhet, ingyen fodrászt, kozmetikust vehet igénybe, „celebekkel” találkozhat, be is indulhat az újságírói karrierje, gyűlöli mindezt a „csilivilit”, ezt a világot, sőt, az ezt képviselőket önmagától teljesen idegennek érzi. Mindezzel kapcsolatban így nyilatkozik: „Bizonyára úgy illett volna, hogy én is repüljek a lelkes örömtől, mint a többi lány, de valahogy nem voltam rá képes. Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén.”

Vagyis depresszióra hajlamos énje képtelen azonosulni a Kókai Tünde által megformált Doreennel, aki „táncizni” hívja, és rögtön az első fiúnak odadobja magát. Esther mindebből nem kér. Ebből a szempontból tüneti, illetve New York elhagyását is szimbolizálja, hogy egyszer csak ledobja magáról a rózsaszín, ráerőltetett tüllruhát, s úgy dönt, hazatér anyjához a szülővárosába. A lebegő Esther és a sokáig a levegőben szállongó tüllruha remek „párost” alkotnak, azért is, mert a lány innentől kezdve – ugyanúgy, mint a ruhája – egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan. A tüllruha után mindössze egyetlen hosszú pulóvert kap magára, ami sajnos ismét rózsaszín, amely szín véleményem szerint téves, hiszen az új ruhadarabnak épp azt kéne szimbolizálnia, hogy Esther szakított a „habos-babos” élettel.

Ez a ruhadarab sem képes megvédeni bizonytalan lelkületét egy még nagyobb csapástól. Hazatérve anyjától – akinek stupidságát, lányából semmit sem értő karakterét Kókai Tünde kiválóan alakítja –, értesül róla, hogy nem vették fel Cambridge-be, a novellakurzusra, ami egyet jelent az addig szinte el se kezdett írói karrierje egyelőre teljes megfeneklésével. Esther ugyan tisztában van vele, hogy az íráshoz utazásra, élményekre lenne szüksége, de képtelen ez irányú terveit megvalósítani. Ekkorra ugyanis már kezd egy „szépen fejlett neurotikus” válni belőle. Mint aki valóban üvegbúra alatt lapul: a más, vele egykorú lányok által – lásd Dorrent – nyilvánvalóan élvezetesnek gondolt kalandokra ugyan lenne lehetősége a fel-felbukkanó, hasonszőrű férfiak társaságában. Dóra Béla egytől egyig kiválóan hozza mind a macsó perui figurát, Marcót, mind a tesze-tosza, TBC-s, Estherbe szerelmes, de döntésképtelen Buddyt, mind pedig hatalmas okosszemüveggel az orrán a professzort, aki aztán esetlenül, de mégis elveszi Esther szüzességét. Ám ez a lány ekkor már csak arra képes gondolni, hogy hogyan ölje meg magát mihamarabb. Így a Sylvia Plath által szintén megpróbált módszer, a töméntelen mennyiségű gyógyszer beszedése után nem csoda, hogy elmegyógyintézetbe kerül.

Új élmények

Az előadás második részét – s talán a többi „kaland” bemutatásához képest összességében túl sok időt is – Esther elmegyógyintézetben szerzett tapasztalatai töltik ki. Ebben a részben a minden női karaktert megformáló Kókai Tünde, ha lehet, még az eddigieknél is briliánsabban hozza a különböző, Estherrel kapcsolatba kerülő nőalakokat. Képes ugyanis arra, hogy a szintén teljesen életidegen, és szintén szuicid vonásokkal rendelkező, beszélni és artikulálni is alig tudó, Estherrel egyidős Joan figurája mellett egy-egy hirtelen váltással, amit egy ruhadarab le-, fölvétele, vagy egy szemüveg orrára helyezése jelez – megtestesítse a szimpatikus, Esther számára akár példaképül is szolgáló pszichiáternőt is, dr. Nolant, valamint továbbra is játssza a bugyuta anyát, aki csak arra kíváncsi, hogy vajon ő mit rontott el a lánya nevelése közben.

A vége nyitva marad

Egy szép napon az orvosi konzílium úgy dönt, Esther elhagyhatja a kórházat, látva addigi öngyilkossági kísérleteit és kapaszkodni semmibe se tudó, továbbra is lebegő karakterét, nem kérdés, hogy végül hogyan fogja végezni. Ám az előadás az Esther szívdobogását imitáló „Vagyok, vagyok, vagyok” szó ütemes mondogatásával ér véget, tehát a reményt meghagyja a fiatal lány számára az életre. Miközben ő másra se vágyik, mint hogy beteljesületlen írói karrierje, s nemlétező magánélete miatt megfeneklett sorsának minél hamarabb önkezével vethessen véget.

- Gyürky Katalin -