2018.08.27. 08:22

Álmomban Párizsban

Debrecen – Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

Mintha az 1930-as évek Párizsának egyik feslett szórakozóhelyén lennék. Hangos zsivaj, szól a zene, de ez biztosan nem a Moulin Rouge, mert nem kánkánoznak a színpadon – gondolom magamban mosolyogva. Áll a füst, a zenekar egy kis elkerített karámban játszik odalent, talán valami szving-szerű zenét, nem tudom, nem értek hozzá. A színpad most üres.

A mulató elég tágas, s hozzá, nagyon nagy a belmagasság. A mennyezeten kopott freskók árválkodnak, egész más világ tárul a felfelé bámulókra, mint odalent a részeg közönség soraiban. De úgy tűnik, csak én nézegetem ilyen ámulattal a mennyezetre festett alakokat. A vigadozó emberek ügyet sem vetnek rájuk.

Valami templomféleség lehetett ez a hely korábban? Ezért lehetnek a plafonon azok a festmények? Talán nem akarták átfesteni őket, vagy túl magasan vannak. Micsoda istenkáromlás mulatóvá alakítani egy kápolnát!

A plafonon szentek és angyalok lebegnek a ma már málladozó, halványkékre mázolt égbolton, felhők és aranyharsonák között, olyanok mintha szomorúan, szégyenkezve néznék a lenti világot. A mulató népe azonban ügyet sem vet rájuk.

A falakon vörös, arany és fekete színű kusza virágok kanyarognak az itt-ott lefeslett textiltapétán. Néhol frivol festmények, vagy tükrök bontják meg a falak síkját, máshol falikarokon kis vörös lámpaernyők alól pislákol némi fény. Vannak szobrok is, főleg meztelen nőalakok, egyik-másik igen szégyentelen pózban. Ezek kis aranyozott oszlopfőkön vannak elhelyezve, csoda, hogy nem borítja fel őket egy-egy teljesen lerészegedett, tántorgó kuncsaft.

Innen, ahol most állok, mindent jól látok. A nagy belmagasságot kihasználva, tágasabbá tették a teret, kis galériaszerű, kiszélesedő karzatokat építettek fából körben a falakhoz ácsolva, olyan három-négy méter magasan. Van belőlük vagy öt. Ezeken a galériákon is, mint odalent a mulató alsó szintjén, apró asztaloknál vendégek ülnek, de akinek nem jut az asztaloknál hely, az is ott tántorog az ott ülők körül. Időnként felhangzik egy-egy harsány nevetés, vagy hőbörgés.

Keskeny, szintén fából készült, mahagóni színűre mázolt, kis hídszerű átjáró fut körbe a falak mentén ugyanilyen magasságban, ezek kötik össze a karzatokat, így könnyen át lehet jutni egyikről a másikra. Ezen kis a keskeny átjárón állok most én is, sárgaréz korlát fut végig, ebbe kapaszkodom. A sok izzadt tenyértől megfeketedett néhány helyen az amúgy is karcos, matt, sárga fém. A vendégek időnként jönnek-mennek, mellettem is épp elhalad egy részeg párocska, oldalazva, szűkösen, de elférünk, kikerüljük egymást. Több helyen is alig fél méter széles csigalépcsőkön lehet a karzatokra jutni, ezeken fel-le mászkálnak a vendégek, de van, amelyiken csak ácsorognak, a lépcsőkorlátot markolva, részeg révületükben onnan kiabálva, énekelve a lentieknek.

Odalent is számos kis kerek asztalka mellett bohém férfiak és kihívó, színes ruhákat viselő nők vigadnak. Az asztalok közötti kusza útvesztőben pincérek, cigarettaárus lányok, táncosok korzóznak. Teljesen kaotikus kép tárul elém innen fentről nézve, mégis, olyan egységes az egész jelenet, egy közös ritmusra lüktető organizmus az egész. A zenekar játszik szakadatlan, a sárgásvörös lámpafények, a dekoráció piros, fekete és arany árnyalatai, a cigarettafüst és alkoholszag elegye valami különös mámort idéz minden jelenlévőben.

Bennem is.

Kissé áthajolva a korláton, fentről bámészkodom, de egy-egy konkrét részletet nem tudok megfigyelni, mert amikor koncentrálni kezdek egy tárgyra vagy arcra, akkor hirtelen úgy látom, mintha az általam bámult részlet rögtön kezdene szétfoszlani, beleveszni a füstös félhomályba. Ezért gyorsan máshova pillantok, a szemem ide-oda jár, nem fókuszálhatok sokáig egy dologra, mert akkor felébredek.

Igen. Az első néhány perc után már tudtam, hogy ez egy álom. Álmodom, és az álmokban illékonyak a képek, itt minden csupán illúzió. Bármi és bárhogyan megtörténhet, semmi sem valós, akár fel is ébredhetek, de most nem akarok, olyan különös és vonzó ez az egész.

Elhatározom, hogy körbejárok, körbe a karzaton, aztán majd később lemegyek, talán iszom is valamit a bárpultnál, miért ne? Felegyenesedem a korláttól, elindulok, de valami furcsa, szokatlan dolgot érzek: mintha a jobb cipőm talpa vastagabb lenne a másiknál. Hogy ez valóban így van e, teszek egy próbát. Ránehezedem a jobb lábamra, de megbillenek, nem érzem az egyensúlyt. Mintha a jobb lábam rövidebb lenne a balnál. A lábfejemre pillantok. Mély színárnyalatú, püspöklila hosszú selyemruhám eltakarja a cipőimet, ezért kissé megemelem az alját és akkor meglátom a két ormótlan fekete fényesre bokszolt gyógycipőt. A jobb lábamon ortopéd cipő van, a másikon egy sima fekete bakancs és már tudom is, emlékszem, gyermekbénulás, persze hat évesen, majdnem meg is haltam. Aztán bevillan, hogy dehogyis, nincs is már járványos paralízis, azaz mégis, ha most a harmincas években vagyok, akkor nagyon is van.

Jobbra tőlem van egy hatalmas aranyozott keretes tükör a falon, odalépek elé és belepillantok.

Az első pillanatban átjár a döbbenet. Egy nagyon vékony, magas, fekete bőrű, fiatal nő néz vissza rám a tükörből, arcán értetlen kifejezés: ki ez? Hátrafordulok, nincs mögöttem senki. Ahogy ismét szembefordulok a tükörrel, lassan emlékezni kezdek erre az önmagamra. Úgy tűnik az álomvilág törvényei most már megengedőbbek, mert hosszasan bámulom magam, a tekintetemre koncentrálok, az arcvonásaimat fürkészem, mégsem ébredek fel, pedig le sem tudom venni a szememet a képmásról, ott a tükörben.

Gyönyörű, sötétbarna bőrű, egyértelműen a negrid rasszba tartozó nő vagyok, hatalmas fekete szemekkel. Nagyon rövid, dús, gyapjúszerű fekete hajamat fényes-brillantinos csokoládébarna, marcell-hullámos paróka fedi, amolyan európai hatást akarva mímelni rajtam. A hosszú fekete, sűrű szempillák alól kíváncsian fürkészem magam, belém lát ez az ébenfekete tekintet, hiszen az enyém. Ez vagyok én. A tükörbeli éjfekete nő. Leheletnyi smink, semmi ékszer. Hosszú vékony nyak, mely szépen ívelt, kecses vállakba hajlik. A püspöklila finom anyagú ujjatlan selyemruha ugyanilyen színű szatén és csipkerészletekkel a nyakán és vállán, kiemeli a karcsú magas nőalakot. Egy apró fekete bársonybugyor van a csuklómra fonva, színben a ruhámmal harmonizáló gyöngyökkel kivarrva. Azt is tudom, hogy némi pénz, kapukulcs és egy rúzs van benne.

Ki ez a nő? Ki vagyok most én? Lassan elkezdenek áramlani az emlékek és eszembe jut erről az életről minden. De hirtelen meglök valaki, odapillantok: egy részeg, harsányra festett lány, franciául kér bocsánatot, és én minden szavát értem, sőt franciául válaszolok is neki: - Semmi baj, kisasszony.

Végül is ez egy álom, miért ne beszélhetnék benne bármilyen nyelven?

Úgy tűnik, most már bátran nézelődhetek, mintha megszilárdult volna minden: a hely, az idő, már nem kezd foszladozni az álomvilág szövete, ha valamit alaposabban megnézek magamnak. Most már ismerős nekem ez a mulató, hiszen gyakran járok ide.

Még egy utolsó pillantás a tükörképemre, emlékezni akarok erre az arcra, erre a tekintetre, erre a büszke tartásra. Aztán ellépek a tükörtől, kihúzom magam és figyelve arra, hogy ne bicegjek, elindulok, hogy körbejárjam ezt a helyet valahol itt 1930 környékén, valószínűleg Párizs egyik művésznegyedében. Az is lehet, hogy talán később az utcára is kimegyek.

Azonban most teljesen magával ránt a mulató hangulata, a színek, a szagok, a zene. Igyekszem minél sikkesebben lépkedni, hogy ne lássák, hogy sántítok. A cipőm talpáig leomló ruhám szerencsére eltakarja a bénult jobb lábfejemet és a csúf cipőimet.

A színpadon hirtelen kigyúlnak a fények, odapillantok. Megmozdul a függöny, valaki kikukucskál. Megismerem, a színpadmester az. Engem keres, tudom, hogy a felkapcsolt fényszóróval nekem jelez, hamarosan én következem. Tekintetével engem kutat, de pontosan tudja, hol vagyok, egy pillanat alatt megtalál, mindig innen nézem az embereket, amikor nem a színpadon énekelek. Int a fejével, én is bólintok: igen, tudom, megyek mindjárt.

Elindulok a csigalépcső felé, ujjaimat a tapéta szövetén végighúzva lassan haladok, közben nézem odalent az embereket, egyre több az ismerős arc, sok a törzsvendég. A zenekar már egy ideje nem játszik, legközelebb majd csak akkor, ha engem kísérnek. Muzsika nélkül, a beszélgetések, a poharak koccanása, a zsivaj, kocsmazajjá alantasul, így még nagyobb hatása lesz majd a felcsendülő dalomnak. Mindig így csináljuk, a zenészek addig legalább pihennek, rágyújtanak, isznak egy-két pohárral, amíg színpadra nem lépek.

Oldalt, a fal mellett haladok, hogy egy aprócska ajtón át, majd egy pár lépcsőfokból álló kis falépcsőn a színpad mögé jussak. Ott majd megigazítom a ruhám, ellenőrzöm a sminkem. Mindig így szoktam. De most mielőtt a színpad mögé vezető kis ajtó elé érnék, hirtelen elém pattan egy magas, szőke ragyogó tekintetű fiatalember. Nálam majd egy fejjel magasabb, ami szokatlan számomra, hiszen a párizsi férfiak mind olyan bosszantóan aprók. Biztosan külföldi - gondolom magamban - ez be is bizonyosodik, amikor amerikai akcentussal, szélesen mosolyogva franciául megszólít. Kissé meghajtja magát, mint valami nemes úr, de a szemei körül huncut kis szarkalábak jelzik, hogy ő is csak egy a bohém párizsi éjszakai élet figurái közül.

- Jó estét, Mademoiselle – lehengerlő mosoly, kellemes illat, némi alkohollal vegyítve, határozottan vonzó számomra a fickó.

Bólintok egyet viszonzásképp, de testtartásommal jelzem, hogy nem akarom, hogy megállítson, épp a mögötte lévő ajtón készülök belépni. – Igen, tudom – válaszol a gondolatomra – nem akarom feltartani. A világért sem akarom, hogy egyetlen pillanatot is várnia kelljen miattam a közönségnek, hogy az ön csodálatos hangjának örvendhessen.

Elnevetem magam, annyira hülyén fogalmazott. A fiatalember ezt bátorításnak veszi és így folytatja: - Pláne magammal nem tolnék ki így, de főleg kegyedet nem zavarnám meg mielőtt a színpadra lép. Jobb karját a fejem fölött az ajtófélfának támasztja, testbeszédével totálisan ellentmondva annak, amit a szájával mond.

- Úgy. De a műsorom után esetleg megzavarna? - kérdezem tőle lágy hangon, miközben tekintetemet végigfuttatom az utamat elálló izmos karján. A hófehér, feltűrt ingujj alatt, ha jól sejtem izmos, feszes karok várakoznak, hogy később a derekamra fonódjanak. Belefúrom a tekintetem a vakítóan zöld szempárba és mosolyra húzom a szám sarkát. A fickó azonnal bekapja a csalit. – Hogyne! Akkor később, ha nem zavarja, megzavarhatom? - duruzsolja az arcomba. – Talán – rebegem az örök női választ és felhúzom a szemöldökömet, jelezve, hogy most már mennék. Ő erre vigyorogva leereszti a karját és szabad utat enged. - Akkor szaván fogom! – kiált utánam, miközben én belépve a színpad mögé sietek, hogy felkészüljek az előadásomra. Próbálkozz csak angyalom, gondolom mosolyogva – sok szerencsét hozzá.

Miközben az „Elviszi a szél a szerelmünket” énekelem, arra leszek figyelmes, hogy a fickó szőke fürtjei alól kiragyogó zöld szempár mereven, szinte áhítattal bámul. A kis pofátlan addig fészkelődött, míg helyet kapott közvetlenül a színpad előtt. Elkapom róla a tekintetem. Folytatom az éneklést, igyekszem nem figyelni rá.

A műsorszámomban nincs tánc, érthető okokból. A színpad sötét, csak egy fénycsóva világít meg, az is csak térdig. Így a néző nem láthatja a testi hibámat, csak a hangomra figyel, ami önteltség nélkül állíthatom, hogy tisztán szól. Mély, érzéki, fekete hangom van, ami éles kontrasztot ad francia nyelvvel, amin megszólaltatom. Általában lassú számokat éneklek, hogy ne kelljen mozognom a színpadon. A közönség imádja a számaimat, férfiak és nők egyaránt élvezik a hangom, velem dúdolják a dalaimat, amik általában szerelemről, magányról, vágyakról szólnak.

Képtelenség! Nem tudok nem a szőke férfire nézni! Azon kapom magam, hogy már csak neki éneklek. Idegesít, félek, hogy kiesem a ritmusból, vagy elcsuklik a hangom és hibázni fogok. De nem így történik. A közönség észreveszi a fickót és tetszik nekik a pikáns kis flört. Egy-két fickó füttyent is egyet, mások vigyorognak. A nők a nyakukat nyújtogatják, hogy megpillanthassák, kinek éneklem a dalomat, ezért nem küzdök inkább a dolog ellen, inkább igyekszem úgy csinálni, mintha a műsor része lenne a dolog, a fickó pedig nem lenne más, mint csak egy, a közönség közé beépített statiszta.

Végre elénekeltem az utolsó dalt is, meghajlás, vastaps, fütyülés, éljenzés. A szokásos tetszésnyilvánítás megnyugtat kissé, a megszokott elegáns tempóban letipegek a színpadról, kínosan ügyelve minden egyes lépésemre.

Már eszembe sem jut, hogy álmodom, beszippantott ez a világ, egy vagyok vele, csak az itt és csak a most van.

Borzasztóan kellemetlenül érzem magam. A szőkét le akartam rázni, erre pont a fordítottjára sül el a dolog. Elhatározom, hogy megpróbálok kiszökni az öltözőmből, hátha elkerülöm a pasast. Ma nem maradok mulatni a többiekkel. Semmi szükségem arra, hogy rám akaszkodjon egy részeg, külföldi ficsúr, aki valami kis egzotikus skalpot akar szuvenírként Párizsból.

Sietve távozom a személyzeti bejárón át, már arra sem figyelek, hogy bicegek. Mi történt velem a színpadon? Megbabonázott az amerikai? Még most sem tudom kiverni a fejemből azt a szempárt… de én nem vagyok „afféle” nőcske. Nem vagyok parázna, férfiakat pénzükből kiforgató feslett nő. Eltartom magam, a kis szuterénemben kellemesen élek, ha szerényen is, de megvan mindenem. Esténként a mulatóban dolgozom, délutánonként énekórákat adok. Nekem nincsenek liezonjaim. Mi történt velem?

Ahogy kilépek az éjszaka kellemes hűvösébe és megcsap a párizsi utcák illata és a kellemes langymeleg nyári szellő, kissé jobban érzem magam. De ez csak egy pillanatig tart. Az amerikai ugyanis vigyorogva vár rám az utcán.

Látva rajtam a döbbenetet és némi ijedséget is, igyekszik megnyugtatni: - Bocsásson meg, kisasszony. Nem akarom megijeszteni, sem zaklatni magát. Csupán szeretnék bemutatkozni – most megint olyan sután meghajol, mint korábban a mulatóban. Megmondja a nevét, amit soha többé nem tudok majd felidézni. Én a kezemet nyújtom, én is megmondom neki a nevemet és magától értetődően együtt indulunk el az utcán. Tudom, hogy haza fog kísérni. tudom, hogy teljesen megbízhatok benne. Honnan ez a bizonyosság?

Az álom-érzés rég eltűnt, már csak ez a világ számomra a valóság.

Órák óta sétálunk. Szerelmes vagyok? A mellkasomban lévő furcsa zsibongó érzés állandósulni látszik. A gyomromban mintha pillangók rebegtetnék szárnyaikat. Boldog vagyok. Mellettem a türkiztekintetű férfi sziporkázik. Történeteket mesél, melyek megnevettetnek. Szélesen gesztikulál, időnként egészen közel hajol, hogy nyomatékot adjon szavainak, bár egyik másik történet meglehet, hogy nem is igaz. Talán csak kiszínezi őket. Nem tudom, nem is érdekel, hiszen értem van az egész. El akar kápráztatni, a szavaival, a mozdulataival, a tekintetével. Mindeközben hozzám sem ér.

Nem segített az utunkba kerülő lépcsősoroknál, nem fogta meg a karom, hogy könnyebben lépdelhessek a lépcsőfokokon. Ezért különösen hálás vagyok neki. Utálnám, ha azt érezném mellette, hogy nyomorék vagyok.

Egyszer véletlenül mégis hozzám ért. Összeért a kézfejünk. Nem kaptam el a kezem, csak rámosolyogtam. – Egy kicsit messzire kerültünk a lakásomtól. Ideje hazamennem – mondtam neki, hiszen már hajnalodott. – Elrepült magácskával az idő. Milyen kár. Legszívesebben megállítanám a pillanatot – mondta.

Tényleg annyit sétáltunk, hogy már rég kívül voltunk kerületen, ahol éltem. Valahol a munkásnegyed környékén járhattunk. Habár csodálatosan éreztem magam vele, mégis azt éreztem ideje hazamenni.

Ott álltunk egy koszos kis utcában, egymással szemben. Csak bámultuk egymást, egészen elveszve a másik tekintetében. Lassan felém hajolt, éreztem, hogy meg fog csókolni, és tudtam, hogy engedni fogom. Most, életemben először szerelmes voltam. Akartam azt a csókot…

Hirtelen a semmiből hangos hőbörgés rebbentett szét minket. Rosszarcú, részeg huligánok közeledtek felénk, trágár, alig artikulált szavakat ordítozva. Nem is igazán értettem, hogy mit mondanak, csak szófoszlányok jutottak el hozzám.

Néger kurva - ezt biztosan kivettem a szavaik közül, meg valamit mondtak még a pénzről, és a jenkikről. Arra gondoltam, milyen banálisan ér véget ez az egész. Aztán csak a varázslatos türkiz tekintetet láttam, benne félelmet, sajnálatot… és még mit? Szerelmet?

Az erős karok maguk mögé vontak, eleinte állták az ütéseket. Aztán, ahogy ő elesett és néhányan rávetették magukat, hirtelen ott álltam Párizs egyik külvárosi utcájában velem szemben egy alacsony, tömzsi fickóval. Alig ért a vállamig. Biztosan idevalósi - gondoltam, ahogy vigyorogva felnézett rám.

A penge egyszerre volt jeges és tűzforró, ahogy a bal oldalamba hatolt. A poros macskaköves járdára rogytam. Próbáltam a ruhámmal eltakarni a cipőimet, de nem nagyon akart sikerülni. Éreztem, hogy gyengülök.

Még hallottam, ahogy a támadók elfutnak, majd egy perc múlva, miközben a háztetők fölött megjelent az első narancsszínű napsugár, az a gyönyörű szempár nézett vissza rám. Szerelem. Vajon azt láttam bennük?

Az erős karok biztonságosan tartottak, mialatt kiszállt belőlem az élet.

Verejtékben úszva ébredtem. Álmomban annyira ziláltam, hogy baloldalon beszorult a levegő. Felültem. Igyekeztem úgy nyújtózni, hogy enyhüljön a rekeszizmomban a görcs. Magam mellé pillantottam. A férjem édesdeden aludt mellettem, örültem, hogy nem ébresztettem fel.

Nem sejtettem, hogy néhány óra múlva egy párizsi úttal fog meglepni a házassági évfordulónk alkalmából.