A Mortimer-effektus

Debrecen - Mindenki meséi: fiktív történetek és egyéb írások a Hajdú Online-on, Ungvári Zsuzsannától.

„A világon csupán két tragédia van. Az egyik az, ha valaki nem tudja megszerezni azt, amit akar, a másik az, ha megszerzi.” Oscar Wilde

Mortimer professzor egy kedves, halk szavú, mindig és minden körülmények között udvarias egyetemi tanár, aki az ötvenes évei elején jár. Igen sármos férfi benyomását kelti. 189 cm magas, egyenes tartású, sportos, de nem túl izmos testét mindig szálfaegyenesen tartja, vakító kék szemeit, finom vágású vonásait még mindig kiemeli a halványan őszülő gesztenyebarnaszín dús hajának kerete. Időnként szemüveget visel, ami eredetileg csak olvasáshoz kellene neki, de olykor magán felejti. Az orrhegyére lecsúszott sötétbarna, szögletes, divatos szemüvegkeret fölött pedig olyan mélyen tud belehatolni beszélgetőpartnere tekintetébe, hogy akit Mortimer professzor lágy baritonja valami hihetetlen oknál fogva nem tudna megnyugtatni, vagy akár rabul ejteni, akkor a meleg, barátságos szempár biztosan kifejezi számára, hogy érti, sőt megérti őt.

Adam Mortimer egyik csodálatos tulajdonsága, hogy az emberek az első pillanatban megnyílnak felé, azonnal bíznak benne. Diákjai is őszintén tárják elé problémáikat, mert elég belenézni a tanár úr szemeibe és az ember szinte máris a lábai elé halmozná az összes titkát. Legyen az egy vallomás el nem készült beadandó dolgozatról, mert az előző heteket végig bulizta a hanyag hallgató, vagy egy ellógott szakgyakorlat. És abból sem lesz casus belli, ha még csak kifogást sem keres a távolmaradás okára a renitens diák, pusztán csak szerelmi bánatra hivatkozik.

De bármi egyéb, magántermészetű dologgal fordul is az ember Mortimer professzorhoz, mindenki biztos abban, hogy segítséget, s hozzá maximális diszkréciót kap. Még akkor is, ha háromszor annyi esszét kell megírni a hallgatónak az elmaradt helyett, s ha a gyakorlati idő letöltését lehetetlen időpontokra és helyekre jelöli meg később a professzor. Szigorú, de következetesen igazságos, talán ezért van az, hogy előtte minden diák őszinte, s őszintén bűnbánó, majd végül boldogan vezeklő halandóként viselkedik.

Tanári szobája ajtaja a campuson késő estig nyitva áll mindenki előtt, s mivel Mortimer professzor szabálykövető ember, az ajtót akkor sem csukja be, ha valaki nála fogadóórán jár, legfeljebb a kint várakozókat kéri meg, hogy üljenek távolabb a folyosón, hogy meg ne hallják a bent elhangzottakat. De az ajtó így is nyitva marad, így elkerüli őt minden gyanúnak még az árnyéka is, hogy valaha olyat tesz vagy mond, ami nem egyetemi tanárhoz, vagy úriemberhez méltó lenne.

Pedig micsoda vonzó férfi Adam Mortimer! Az a fajta pasas, akit a kora még kívánatosabbá tesz, s hozzá az intellektusa, kifogástalan modora ellenállhatatlan, de sajnos megközelíthetetlen vágyálom tárgyává avanzsálja őt a nők szemében. Úgy tudni mindig is agglegény volt. Egyedül él. Nem látni nővel olyan mód, hogy az intimebb viszonyt feltételezne, legfeljebb ebédjét költi el néhanapján az egyetem éttermében valamelyik kolléganőjével. És nem, férfihez sem fűzi afféle viszony. Adam Mortimer kész rejtély ezen a téren, ki tudja, talán cölibátust fogadott? De nincsenek jelei a bigott vallási irányultságnak sem. Zárkózott típus, barátai sem nagyon vannak, annak ellenére, hogy kedves, jóindulatú, jó humorú embernek ismeri mindenki. Mégis van egy határ, egy fal, amin át nem léphet, nem láthat senki más, csak maga Adam Mortimer professzor.

Pedig lenne érdeklődő nőszemély, talán nem túlzok, de száz is, aki boldogan omlana a karjaiba és szerelemtől ittasan hallgatná választékosan fogalmazott, mély mondanivalóval bíró gondolatait, azon az édes bársony lágy baritonján.

Meg vagyok róla győződve, hogy ezen a késő tavaszi délutánon is, ahogy épp autója felé sétál a campus árnyas fái alatt, legalább tíz női szempár követi őt lopva. A park padjain pihenő, a fűben törökülésben ülve könyveik fölé hajoló, vagy sétálgató diáklányok, vagy dolgukra siető tanárnők látszólag észre sem veszik a magas férfialakot, de ha az ember tudja, mit kell figyelni…

Én is figyelem Mortimer professzort. És az általa kiváltott hatást.

Amikor elhalad egy szökőkút káváján napfürdőző fiatal lány előtt, az épp ebben a pillanatban a hajába túr. Tovább haladva a puha pázsiton ülve könyvét lapozgató diáklány egy szem vérvörös epret csúsztat kihívóan ajkai közé, miközben tekintetét „véletlenül” a professzorra veti. Az udvariasan odabiccent, felismerve a leányt az idei szemeszter előadásairól. Arrébb szembetalálkozik Miss Murrey-vel, aki már néhány perce hasat be mellet ki pózban kacéran kopogtatja cipője cicasarkait, amióta csak észlelte, hogy Adam Mortimer közeleg feléje. Illendően köszönnek a másiknak, s mikor elmennek egymás mellett, és a válluk egy vonalba ér, Miss Murrey-ből akaratlanul felszakad egy halk, áhítatos sóhaj. Az akaratlanságot bizonyítja, hogy hirtelen a szája elé kapja a kezét, majd remélve, hogy nem árulta el magát a professzor előtt, megszaporázva lépteit befordul egy széles bokor mögött a sarkon, pedig nem is arra van dolga.

Így megy ez.

Amerre csak elsétál Adam Mortimer, irattáskáját hanyag eleganciával, finoman lóbálva bal kezében, a nők szaporábban lélegzenek, szempillákat rebegtetnek, egyik lábukat finoman keresztbe vetik a másikon, vagy a fürtjeikbe túrnak, szájuk szeglete mosolyra húzódik, és még sorolhatnám a női idegrendszer számtalan rezdülését, amit eme ritka vonzó férfiú megjelenése okoz.

Hogy tudatában van-e ő maga ennek a jelenségnek? Az önmaga jelenségének a nőkben okozott hatásairól? Nem tudom eldönteni. Csak azt tudom, hogy a diáklányok, kolléganők nem zaklatják, nem adják tudatos módon Adam tudtára érzéseiket. Nem hívják randevúra, nem célozgatnak, és egyáltalán… békén hagyják. Csak messziről csodálják és epekednek. Különös, hogy ennyi év alatt egyetlen ügye, egészen pontosan egyetlen nőügye sem volt Adam Mortimernek. Sem kellemetlen inzultáció, sem kellemes kaland. Legalábbis nem tud róla senki. Pletykák sincsenek a háta mögött, s ez számomra már-már annyira különös és megmagyarázhatatlanul felfoghatatlan, hogy szinte szétfeszít belülről a kíváncsiság. Ilyen férfi nem is létezik! Ezt már annyiszor megállapítottam magamban. Csak van valami… valami titok… lennie kell…

Akárhányszor, akárkitől is próbáltam kérdezősködni a professzorról az egyetemen, vagy a városban, egyszerűen mindenhol az őszinte kristálytiszta tisztelet és csodálat falaiba ütköztem. Csak jókat és szépeket mondanak róla. Pedig, én, Susan Anhelm, végzős diák én, mint az egyetemi hírportál felelős diákköri szerkesztője elhatároztam, hogy a végére járok a dolognak! Tökéletes ember nincs. Még csak közel tökéletes sem. Legalább is nem egy kisvárosban vagy annak egyetemén. Minimum a Dalai Láma, vagy a Pápa közelíthet a tökéletességhez, szerintem. De Adam Mortimer nem. Egyszerűen lennie kell valami súlyos titkának, valaminek, amit ezzel a csodálatosan édes, ellenállhatatlan vonzalommal átitatott sziruppal ken be, amit itt mi mind benyalunk. Muszáj itt lennie valaminek!

Hogy rám miért nincs ilyen hatással a professzor? Természetesen csodálom, mint tanáromat, mint embert. Több alkalommal voltam tanúja én magam is segítő jó szándékának, adakozásainak, társasági lényének kisugárzásának, előadásai kellemes hangulatának, katartikus hatásának.

Talán azért nem vagyok belebolondulva, mint már szinte valamennyi nőtársam a városban, mert én egy lányba vagyok szerelmes. Több mint egy éve együtt élek Henriette-el. Szeretjük egymást és csodás szerelemben élünk. Nem vállaltuk még fel hivatalosan a kapcsolatunkat, de persze sokan tudnak rólunk, főleg a barátaink.

Sajnos Henriette szemein is az a sűrű rózsaszín köd lebeg, ami Adam Morimert illeti. Az én Henriettem ugyanis a férfiakhoz is vonzódik, s talán ez lehet az oka, hogy ő is csak ódákban tud szólni a professzorról. Természetesen nem vagyok féltékeny, de bosszant a dolog. Számtalan délutánt, estét töltöttünk már azzal, hogy elméletben, csak úgy filozofálgatva próbáltuk megfejteni a Morimer-effektus titkát, ahogy magunkban elneveztük a rejtélyt. Mert rejtély volt ez számunkra, ha Henriette-nek nem is oly módon, mint nekem. Ő majdhogynem bosszantóan együgyű módon a tökéletes férfi mítoszával próbálta magyarázni a dolgot. Szerinte van a Föld nevű bolygón egy-két tökéletesre sikerült ember, kivételes génekkel és tehetséggel. Fajunk egy ilyen páratlan egyedével van szerencsénk találkozni Adam Mortimer professzor személyében. Henriette azt mondja, fogadjuk el és örüljünk a kivételes szerencsénknek, hogy egy ilyen remek embert tudhatunk a tanáraink között. Persze az én drágám ilyenkor, amikor ezt fejtegeti, mindig megnyugtat, hogy számára azonban én vagyok a tökéletes nő, a tökéletes társ.

Mondom, nem vagyok féltékeny, de azért ez mégis csak bosszantó! Na, jó, talán egy kicsit mégiscsak féltékeny vagyok. S talán pont Henriette, Mortimer iránti csodálata volt az utolsó csepp a pohárban, ami miatt elhatároztam, kiderítem Adam Mortimer titkát, méghozzá úgy, hogy interjút kérek a páratlan professzortól a helyi egyetemi újság számára.

Meg sem lepődtem, hogy azonnal igent mondott.

Egészen pontosan egy héttel ezelőtt ejtettem meg azt a telefonhívást, ami végül életem kulcsfontosságú fordulópontjához vezetett.

- Halló, itt Adam Mortimer.

- Jó napot kívánok professzor úr! Susan Anhelm vagyok, az Egyetemi Újság szerkesztője. Nem zavarom?

- Üdvözlöm, Susan, nem, nem zavar, mondja csak, miben segíthetek? – a professzor hangja eszméletlenül kellemes volt. Annyira jól esett hallgatni, olyan melegen, bíztatóan csengett, hogy legszívesebben azonnali találkozót kértem volna tőle a riporthoz. De persze nem akartam tolakodó, vagy udvariatlan lenni. Meg akartam felelni a professzorból áradó udvarias és nyugodt hangulatnak, de ez a megfelelési vágy egyáltalán nem volt számomra kellemetlen, sőt… Valahogy inspirált, hogy még választékosabban fogalmazzak. Hangszínemet akaratlanul is kellemesebb zöngére állítva, végül ezt mondtam neki:

- Tisztelettel szeretnék időpontot kérni egy interjúhoz, professzor úr.

- Interjúhoz? – kérdezett vissza és meg mertem volna esküdni, hogy mosolyog a vonal túloldalán, miközben beszél hozzám. Hirtelen erősen kalimpálni kezdett a szívem, pedig tudtam, hogy nem fog visszautasítani. Hiszen ő egy tökéletes ember. Persze pont ezt az ideát készültem megdönteni, és most egyszerre az egész ötlet az interjúval gonosz kis tervnek tűnt a számomra. Szorosabban markoltam a telefonkagylót, a tenyerem izzadni kezdett. Mi van, ha átlát rajtam? Mindegy, most már belekezdtem, valami ki fog sülni belőle, ha más nem, egy egyszerű írás az egyetem egyik professzoráról.

- A következő lapszámmal kezdődően Egyetemi Arcképcsarnok című riportsorozatot készülünk megjelentetni – hazudtam neki, magamat is meglepve milyen jól csinálom - Ön lenne az első riportalany a sorozatban. Egyetemünk neves tanárait szeretnénk megszólítani, kicsit informális módon is megismertetve őket a hallgatókkal.

Elképesztő vagyok - gondoltam. Az csak egy dolog, hogy hogy fogom mindezt beadagolni a főszerkesztőnek? Hiszen halványlila gőze sincs az én riportsorozat projektemről. Az is lehet, hogy engedély kell hozzá a dékántól, vagy valami ilyesmi. De, hogy hidegvérrel már előre közlöm, hogy majd informális kérdéseket is fölteszek a professzornak… hátha megtudok végre valamit a Mortimer-effektusról… Jobb vagyok, mint egy MI5 ügynök. Na, jó ezt az utóbbit csak később gondoltam, mikor már letettem a telefont, legurítottam egy korty egy Jameson-t és rágyújtottam a nagy ijedségre.

A professzor teljesen együttműködőnek tűnt. Vagyis együttműködő volt, nem csak annak tűnt.

- Igazán megtisztelő, hogy pont velem kezd - mondta lágy baritonján. természetesen állok rendelkezésére. Mennyi időre van szüksége, hogyan tervezzem az időpontot? – kérdezte.

- Egy óránál nem venne több időt igénybe a dolog – válaszoltam. Mikor lenne önnek alkalmas, Professzor úr? – rebegtem lágyan a telefonba.

- Nos, lássuk csak… Jövő hét kedd, megfelelne kegyednek?

Elképedtem, mert tényleg van valami ebben a pasasban. Nem tudom, hogy csinálja, de majdnem levett a lábamról. A hangja vagy a beszédmodora? Tényleg nem tudom.

- Tökéletes – válaszoltam.

- A délután hét óra, inkább este ez már, nem késő önnek, kisasszony? Sajnos a jövő hetem teljesen be van táblázva – érdeklődött finoman.

- Nekem is ideális ez az időpont – füllentettem – valójában színházjegyünk volt Henriettel aznapra, de úgy gondoltam, vagy most, vagy soha. Hengy-t, ahogy én szólítom, amikor kettesben vagyunk, majd kiengesztelem valamivel.

- Akkor találkozunk jövő héten, kedden hét órakor az irodámban – összegezte Mortimer prof a megbeszélteket.

- Csodálatos, nagyon köszönöm – áradoztam – esetleg elküldjem a kérdéseimet Önnek előtte e-mailben? – jutott eszembe az utolsó pillanatban.

- Ugyan, nem szükséges, mondta, legyen spontán a dolog. Kérdezzen bátran, amit csak szeretne. Viszontlátásra Susan – mondta végül.

Összerezzentem, ahogy a nevemen szólított. Valami borzongással vegyes zsibbasztó kábulat lett úrrá rajtam, a nevem, hallatán. Ahogy ő mondta ki a nevemet, valahogy különösen gyönyörűnek tűnt: Susan.

- Igen. Viszont látásra, professzor úr- válaszoltam neki rekedten.

Az elkövetkező napok lázas izgalomban teltek. Az érzéseim a közelgő találkát illetően igen széles skálán mozogtak. A türelmetlen kíváncsiságtól, az „én egy ostoba, gusztustalan pletykafészek vagyok”-on át a jeges félelemig minden megfordult a fejemben. Féltem attól, hogy mi lesz a lapnál, ha kiderül a kis magán akcióm. Nem akartam előre szólni, hogy meginterjúvolom a professzort, nehogy valamelyik felettesem valamiért lefújja a dolgot. De rettegtem attól, hogy mivel senkitől sem kértem engedélyt a riporthoz, bajba kerülök. Végül azzal ütöttem el magamban az egészet, hogy majd azt mondom, hogy az Egyetemi Arcképcsarnok riportsorozat a saját ötletem (ami igaz is és nem is rossz ötlet a későbbiekre nézve) ám először egy próba interjút akartam készíteni, hogy lássuk, mit lehet ebből kihozni. Mortimer professzor volt olyan kedves, hogy belement a dologba. Ezt mindenki be fogja kajálni. És talán tényleg beavatom majd Mortimert kedden, hogy ez a riportsorozat még nem annyira kiforrott projekt, szóval ne lepődjön meg, ha végül nem jelenik meg a róla készült írás. Persze amiatt is izgultam, hogy ennyire nem vehetek palira egy nagynevű egyetemi tanárt, de úgy voltam vele, hogy végül is honnan tudná, hogy mi a valódi oka a kíváncsiságomnak, miért ne lehetnék én egy túlbuzgó kis egyetemi diákocska, aki villantani akar valamit az elöljárói előtt néhány jó pont érdekében?

Így teltek tehát a napok az interjú előtt. Közben persze volt némi duzzogás is, mert Henriette nagyon szeretett volna elmenni arra a darabra kedden. Végül, mielőtt komolyabban összevesztünk volna, addig győzködtem, hogy más napon nem tudom megcsinálni a riportot, hogy mégiscsak megenyhült. Persze annyira azért beavattam, hogy cikksorozatot írok az egyetem tanárairól és Mortimer proffal kezdem a sort. A nagy leleplezés tervemről azonban nem beszéltem neki. Szóval végül is megbocsájtotta, hogy nem megyek színházba vele főleg, hogy beszerveztem magam helyett Toby Lendricket, aki jó barátunk már ezer éve, és mint számtalanszor hangoztatta különböző házibulikon „nagyon bírja a leszbipicsa fejünket”.

Minden készen állt tehát a nagy napra. Készültem jó néhány előre megírt kérdéssel is, de tulajdonképpen a prof maga mondta, hogy legyek spontán, nem? Hát rajtam nem fog múlni, az biztos!

Azon a bizonyos kedd előtti vasárnap délutánon történt. Henriette meg én egész nap ágyban voltunk. Körülöttünk pizzás és sörös dobozok, köztünk teljes összhang és harmónia. A telefon kitartóan csengett már egy ideje, végül Hengy uta meg és felvette a kagylót. – Igen? – búgta bele és közben rám kacsintott. Én visszavigyorogtam rá, de látva, hogy elkomolyodik összehúztam a szemöldököm. – Mi az? Ki az? – kérdeztem. – Téged keresnek - mondta furcsán udvariasan hivatalos hangon, amitől egyből arra gondoltam, hogy biztosan az anyám lesz az.

- Igen, itt Susan – szóltam bele a kagylóba.

Megdöbbenésemre azonban nem az anyám, hanem maga Adam Mortimer hallózott a vonal túlsó végén, majd udvariasan bemutatkozott, tudatva velem, hogy ki keres. Engem letaglózott, hogy életemben a második telefonbeszélgetésemet Adam Mortimerrel egy verőfényes vasárnap délután anyaszült meztelenül, a saját ágyamban ejtem meg. Még jó, hogy az átható sörszag nem továbbítódik a telefonvonalon keresztül, de szerintem, Adam Mortimer tud úgy viselkedni, hogy ne érezze magát kellemetlenül az ember. Illetve csak úgy tud viselkedni.

- Igazán sajnálom, és őszintén bocsánatot kérek, hogy vasárnap zavarom, kérem, ne haragudjon rám meg ezért – kezdte Mortimer, és akkor meg voltam róla győződve, hogy lemondja az interjút – de az irodámat jelenleg épp felújítják.

Na, ennek annyi gondoltam. De talán csak halasztást szeretne – csillant meg végül is a remény.

- Nem, dehogy is, nem zavar professzor úr, - sandítottam a csajomra, akiből erre majdnem kitört a röhögés. Látva, hogy Hengy nem fogja bírni vihogás nélkül elfordultam tőle, felálltam és az ablakhoz léptem a telefonnal a fülemen. - Ó, ezt igazán sajnálattal hallom – folytattam.

- Az az igazság, hogy úgy volt, hogy a kivitelező holnapra átadja nekem a kész helyiséget, így kedden tudtunk volna ott találkozni. De sajnos előre nem látható körülmények miatt ez nem tud megtörténni – sajnálkozott és én hittem neki. A hangja meggyőzően szomorkás árnyalatú volt, mint aki már maga is beleélte magát, hogy beszélgetünk egy jót. Ráadásul a szóhasználata annyira különleges volt, hogy egy pillanatra elrévedtem. „Nem tud megtörténni…” Miért így fejezi ki magát? –gondoltam.

Ó, milyen kár - nyögtem ki végül elég szerencsétlenül. Talán emiatt sajnált meg, majd ezt mondta rá:

- Nos, Anhelm kisasszony. Én nem szoktam ilyet csinálni. Mármint, az ígéreteimet nem szoktam megszegni, de ha már ilyen szerencsétlenül alakult a dolog ezzel az iroda felújítással… épp ezért most megszegem egy másik szokásomat. Esetleg, ha önnek is megfelel, és nem kellemetlen, ugyanebben az időpontban keressen fel az otthonomban, ott nyugodtan tudunk beszélgetni. Nem leszünk egyedül, a házvezetőnőmet megkérem, hogy maradjon gardírozni magát. Természetesen, ha ez önnek kényelmetlen, tekintse tárgytalannak az dolgot.

Az első pillanatban nem is fogtam fel mit mond. Menjek el hozzá, kedden este hétkor? Ott lesz a házvezetőnője is? Mi van? Értetlenül néztem volna Henriettre, de ő időközben kiment a konyhába, hogy ne zavarjon a folyton feltörő kuncogásával, aminek oka, hogy épp pucér vagyok és Adam Mortimerrel egyezetek találkaidőpontot. –Természetesen, hogyne, az remek lenne, igen – hebegtem – nagyon köszönöm, ott leszek – mondtam bele a telefonba.

- Jól van – nyugtázta a professzor, a címet máris elküldöm önnek sms-ben.

Miután bontottuk a vonalat, egy percig magam elé bámulva kábán ültem az ágy szélén. Hengy addig visszasomfordált, egy pohár vizet kortyolgatva. – Na, mi van? – kérdezte kíváncsian. Abban a pillanatban én csak annyit tudtam neki kinyögni, hogy – Mi a szart jelent az, hogy gardírozni?!

Végre eljött a kedd. Épp Hengy nyakába csókolok, kicsit bánom, hogy nem én megyek ma vele színházba, olyan gyönyörű ebben a kis fekete ruhában…

- Jól van már, majd nyalakodtok, ha hazahoztam – poénkodik velem Toby, aki egész jól fest nyakkendőben. Ha a gyűrött sportzakótól és a mandzsettáján virító vörösborfolttól eltekintünk, egész rendesen néz ki. – Oké, Toby, - vágom viccesen hátba - vigyázz Henriette-re! Ha vége a darabnak hívjatok, üljünk be valahová, oké? Én valószínűleg sokkal hamarabb lezavarom a dolgot, mint ahogy vége lesz a színháznak. – Mi az, hogy lezavarod? – görbül le a szája Hengy-nek.

- Nem gondolom, hogy egy óra hosszánál több ideig fog tartani az interjú.

- Nekem ez furcsa, Susan. Még soha, senkitől nem hallottam, hogy járt volna Mortimer professzor házában. Azt sem tudtam, hogy házvezetőnője van – aggódott Henriette.

Henriette-ről tudni kell, hogy mindig, minden miatt aggódik. Talán, mert soha nem volt senkije. Még babakorában árvaházba adta az anyja, onnan nevelőszülőkhöz került, akik autóbalesetben meghaltak, amikor ő négy éves volt. Aztán egyik nevelőszülőtől a másikhoz költöztették, míg végül az egyetemen találkozott velem. Csodálatos, kedves ember, hihetetlen sok szeretet van benne. Megértem őt, ismerve a történetét. Bár feleslegesen, de rettenetesen fél, hogy valami bajom esik, hogy elveszít. Már-már mániákusan követeli, hogy naponta többször jelezzek neki, hogy jól vagyok, írjak üzenetet, vagy hívjam föl. Szereti tudni, hogy hol vagyok, jól vagyok, mikor érek haza. Kapok rendesen, ha nem szólok, hogy késni fogok, vagy ha nem mondom meg pontosan, hogy mennyit. De Henriette ilyen, én így szeretem. Szeretem, hogy törődik velem, aggódik értem.

Mint mindig, most is igyekeztem megnyugtatni őt, hogy azonnal hívom, amint befejeztem a riportot, sőt a színház előtt fogom várni. – Ma este elmegyünk, beülünk valahová és eszünk valami finomat, rendben? – kérdezem, miközben átölelem.

- Rendben – sóhajtja – de vigyázz magadra, jó?

- Ugyan mi történhet velem, Mortimer prof társaságában, aki ráadásul gardedamról is gondoskodott, a takarítónője személyében, hogy véletlenül se legyünk kettesben? – mosolyogtam.

- Házvezetőnő.

- Tessék, édes?

- Házvezetőnő, nem takarítónő – mondja tudálékosan Henriette.

- Jól van, akkor az – nevetem el magam és megcsókolom.

- Csak aztán ki ne derüljön, hogy a vén Morti egy pajzán kis figura, aki partiba akar vágni a szobalánnyal – röhögött Toby, aki egy kissé felöntött a garatra, amíg Hengy készülődött. Ahogy elnéztem, jócskán megcsappant a Jameson-os üvegem tartalma.

- Házvezetőnő – vágjuk rá egyszerre Hengy-vel.

Aztán mindhármunkból kitör a nevetés.

18:59 perc. Adam Mortimer professzor házának ajtaja előtt állok. Szép nagy háza van, amolyan viktoriánus stílust imitálva, kellemes kis előkerttel. Néhány lépcsőfok vezet fel a bejárati ajtóig, kovácsoltvas korláttal. Az ajtó fényes bordó festékkel van lefestve, az ajtófélfán apró, rézkeretes csengőgomb.

Az ujjam már a csengőn van, de inkább elengedem, még várok. Kell egy-két pillanat, amíg összeszedem magam.

Hülyeség az egész. Egy tiszteletreméltó professzor után készülök kutakodni, aljas módon kihasználva, hogy a házába invitál, azért hogy szívességet tegyen nekem. Elvégre én kértem tőle a találkozót, ő pedig készségesen igent mondott, sőt akkor sem mondta le az időpontot, amikor kiderült, hogy az irodájában nem tudunk találkozni a felújítás miatt.

Ebben a pillanatban aljasnak érzem magam, hitvány kis leskelődő pletykafészeknek. A következő pillanatban pedig rám tör a vadászkutya ösztön. Valamiért csak szöget ütött a fejemben ez a Mortimer dolog! Általában jó meglátásaim vannak, ami az emberek jellemét érinti, és valamiféle újságírói vér is bugyog bennem, szóval talán nem alaptalan, hogy Mortimer professzornak lehet egy titkos élete. Persze ez az okfejtés így elég logikátlannak tűnik, de van itt valami, érzem. Kérdés, hogy mihez kezdek, ha valóban találok valamit? Persze nem nagy dologra gondolok, csak esetleg egy eltitkolt szerető, egy meleg párkapcsolat, mit tudom én… nyilván nem írhatom majd meg az egyetemi lapban, meg kell, hogy elégedjek azzal, hogy igazam volt, a professzor sem tökéletes és megnyugszom végre, nem fog izgatni tovább a dolog. Megkapom, amit akarok és elfelejtem az egészet. Sőt, le sem fogom leplezni, ha kiderül, hogy esetleg van egy Thaiföldön vásárolt felesége.

Rendben akkor legyen így - egyezem ki magammal végül és megnyomom a csengőt.

- Jó estét, kedves Susan – nyitja az ajtót Adam Mortimer – milyen pontosan érkezett - mosolyog rám udvariasan.

El kell ismernem, valóban jól néz ki. A kék szemeit kiemeli a halványkék ing, és a szürke nyári zakó, amit visel. Az ing felső gombja nincs begombolva, ettől laza, de mégis kifinomult a megjelenése. A sötétszürke farmer és a fehér sneaker még inkább megdobja a laza hétköznapi eleganciát, sőt fiatalos benyomást kelt. Most nincs rajta szemüveg, tiszta, nyílt tekintete egyenesen rám szegeződik, de én nem jövök zavarba, mint férfi totál hidegen hagy. Csak a kémkedős dolgon kattogok még egy kicsit, de már az is múlik.

Én egy fekete blézert vettem föl egy egyszerű fehér pólóval, kék farmernadrággal. Rajtam is fehér teniszcipő van. Én is mosolygok, örülök, hogy feldobtam egy minimális sminket, látva, hogy a professzor az otthonában is zakóban fogad. Ujjaimmal gyorsan eligazítom rövid szőke pixie frizurámat, pedig a szél sem borzolt össze, teljesen kellemes május este van.

- Jó estét professzor úr! – köszöntöm én is, nem tudom, kezet nyújtsak e, végül mégsem teszem.

- Fáradjon be – invitál, majd kissé aggodalmasan hozzáteszi, miközben én belépek a tágas előtérbe: - Igazán sajnálom kedves Susan, de a bejárónőm mégsem tud ma este itt lenni velünk. Pár perce kapott egy telefont, hogy az édesanyja rosszul lett. Még nem volt érkezésem önt értesíteni, hogy egyedül leszünk, habár maga már szerintem itt járhatott az utcában, amikor ez történt. Ha esetleg zavarja, hogy kettesben vagyunk, halasszuk el az interjút.

Tulajdonképpen én nem értem ezt az egész bejárónő dolgot. Miért kell jelen lennie még valakinek? Esetleg fél, hogy később olyat állítanék, ami nem történt meg? Talán a múltban rossz tapasztalatai voltak? Esetleg valaki már megvádolta szexuális zaklatással? Utána kell néznem, hogy hol oktatott korábban. Talán volt valami ügye, ahol zűrbe keveredett egy diákjával és tanú nélkül nem tudta bizonyítani az ártatlanságát? Ezért ügyel annyira a „nyitott ajtó” elvére a campuson is? Ilyen gondolataim támadtak, miközben arról beszélt, hogy nincs más a házban, csak mi ketten. Enyhén szólva is túlzásnak éreztem a dolgot, hogy ennyire magyarázkodik, még akkor is, ha az ő otthonában vagyunk. Nyilván nem fogom rávetni magam, vagy hasonlók. Mi a fene baja van ennek a palinak?

- Engem igazán nem zavar, hogy magunk vagyunk – mondtam neki végül. Megbeszéljük a riporthoz szükséges kérdéseket, ha megengedi, készítenék egy fotót is, de ha ön küld nekem egy portréfotót, még ez sem szükséges. Szóval, csak ennyi lenne az egész és nem is zavarnám tovább – most már totál hülyén éreztem magam, kissé túlmagyaráztuk ezt az egészet, ami meglepő volt, tekintve, hogy Mortimer professzor mindig a megfelelő módon kezeli a helyzetet.

– Igaza van, túlbonyolítottam a dolgot, bocsásson meg – mondta, miközben lehengerlően mosolygott. – Kerüljön beljebb, menjünk a dolgozó szobámba. Megkínálhatom valamivel esetleg? – Egy kávét, vagy teát elfogad? Ó, van rendkívül finom házi birsalmalevem! Azt meg kell kóstolnia – és válaszra se, várva a konyha felé vette az irányt. Én mögötte lépkedtem, miközben igyekeztem lopva szétnézni. Makulátlan rend és tisztaság volt mindenhol. Igényes, drága, de nem hivalkodó bútorokkal volt berendezve a ház, modern férfias stílusban, egy két régiség, festmény, antik hatású asztalka csak még jobban harmonikussá és a professzorhoz illővé tette a berendezés letisztult stílusát.

Eközben Mortimer a hűtőszekrényből egy üvegkancsót vett elő, majd az egyik polcról leemelt két poharat. Mindkettőnknek töltött birsalmalevet és a dolgozószobája felé intett, ahová előreengedve, kezemben a gyümölcslével beléptem.

Ilyennek képzeltem Adam Mortimer dolgozószobáját. Egy súlyos, tölgyfából készült régi íróasztal állt a szoba közepén, mögötte smaragdzöld bársony kárpittal bevont tölgyfaszék. A hatalmas ablak az íróasztalhoz ülő professzornak jobb kéz felől nappal bizonyára rengeteg fényt eresztett be a szobába, most azonban a pompás faragott karnisról lelógó, vastag bársonyfüggönyök be voltak húzva előtte. A szoba bal oldalán kis dohányzóasztalka mellett két karcsú szék volt elhelyezve, ezek egyikét könnyedén felkapta a prof, majd az íróasztala elé tette. – Foglaljon helyet, Susan

– mosolygott rám – el is kezdhetjük.

Az interjút – fejeztem be magamban a mondatát, kissé zavart, hogy ő nem tette hozzá. Egy kicsit feszélyezve éreztem magam, már megint arra gondoltam, milyen csúnya dogot művelek. Pusztán a saját kíváncsiságomat akarom kielégíteni azzal, hogy egy interjúnak álcázott Morimer-effektus leleplező hadműveletet hajtok végre éppen. Elhatároztam, hogy rendesen megcsinálom a riportot, sőt, most már muszáj lesz az egyetem más nívós tanárait is meginterjúvolnom és valódi cikkeket írnom róluk az egyetemi lapba.

Leülök a nekem elkészített székre, majd egy húzásra megiszom a birsalmalevem felét. Szomjas vagyok, és jól esik a hideg édes gyümölcslé. Meginnám az egészet egyszerre, de hirtelen eszembe jut, hogy milyen udvariatlan vagyok. Jóformán az ízét sem éreztem, csak benyakalom. A felét meghagyom későbbre, így a poharamat az íróasztalra készített poháralátétre teszem.

- Látom ízlik – mosolyog rám Adam Mortimer.

- Igen, nagyon finom – pirulok el - és szomjas is vagyok. – Igya csak meg mind, később hozok még – feleli kedvesen, én meg gyorsan le is döntöm a maradékot.

A táskámból előkotrom a noteszemet és a tollamat.

- Kezdjük talán életrajzi adatokkal, esetleg mesélhetne a gyerekkoráról, hol született? – a noteszt a térdemre helyezve a professzorra nézek, ő rám mosolyog és minden kérdésemre készségesen válaszol.

Negyedóra múlva, túl Mortimer gyermek és ifjúkorának, egyetemi éveinek vázlatán, azon, hogy mennyire rajongott már kicsi korától kezdve az irodalomért, hogy hogyan lett művészettörténet tanár és hasonlók, miközben beszélgetünk, arra leszek figyelmes, hogy a gyomrom émelyegni kezd.

Persze, hisz egész nap alig ettem valamit. A savanykás birsalmalé bizonyára marja a gyomrom. Nem tudom visszatartani, egy aprót böffentek, és miközben szégyenkezve a professzorra pillantok látom, hogy ő szélesen vigyorog rám.

A fejem… hirtelen szédülni kezdek és egyre homályosabban látok. A látóterem széle kezd koromsötétté válni, a feketeség lassan, de folyamatosan kívülről befelé halad. Már csak egy apró nyílás van középen, minden más koromfeketének látszik. Hiába pislogok, a kép nem tisztul ki, a kis lyukon keresztül, amin még kilátok már csak Adam Mortimer mosolygós arca látszik. Az utolsó, amit hallok, hogy vidáman ezt kérdezi: - Minden rendben Susan? Ó, egy kissé furcsán fest.

Aztán elsötétül minden és én belezuhanok a mindent elnyelő, hatalmas feketeségbe.

Amikor eszmélni kezdek először Mortimert pillantom meg magam mellett. Sármosan mosolyog le rám. Én valamiféle kezelőasztalon fekszem, a csuklóimon és bokáimon széles vaspántok, rajtuk lánc lóg, amik a kezelőasztal széléhez vannak rögzítve. Csak melltartó és bugyi van rajtam, fázom. Kótyagos és borzasztóan fáj a fejem, miden homályos, szédülök. A láncokat csak akkor veszem észre, amikor megpróbálok felülni. – Mi a..? Mit… - a szavak nehezen törnek elő belőlem, hallom magam, amint próbálok artikuláltan beszélni, de nem megy, a nyelvem nem forog, és minduntalan vissza akar rántani a sötétség. Érzem, mindjárt megint elájulok. Azt még látom, hogy a professzor mutatóujjával feljebb csúsztatja orrhegyére csúszott szemüvegét, és a kezében tartott telefonomat babrálja. – Miért… van a mobilom… magánál… - nyögöm, mintha most ez lenne a legfontosabb kérdés a világon. Össze vagyok zavarodva… az utolsó emlékem a… mi is…? Birsalmalé…

- Kitörlöm azt az üzenetet, amit küldtem magának vasárnap – mosolyog megint a professzor. – Kész is – mondja, majd tiszta erőből földhöz vágja a telefonom és rá is tapos néhányszor.

Semmit sem értek, mi történik, mi ez az egész? De mielőtt felsejlene valami, hogy mégis mi történik velem, jeges félelem kezd úrrá lenni rajtam. Iszonyatos rettegés kezdi szorítani a torkom, halálfélelmem van. – Kérem! – nyöszörgöm olyan hangosan, ahogy csak bírom, de ekkor Mortimer egy tűt szúr a karomba és valamit belém fecskendez. Mielőtt megint elragad a sötétség ő egészen közel hajol hozzám. Kellemes aphter shave illatot érzek, miközben a hangja lágyan szól, ahogy a fülembe súgja: - Ugyan! Semmiség.

A következő emlékem az, ahogy egy szirénázó mentőautóban fekszem, Toby szorítja a kezem és bőg. Az első pillanatban nagyon furcsálom a dolgot, Toby nem szokott sírni. – Hengy… - motyogom. Mi történt Henriettel, jól van? – fátyolosan, de öblösen szól a hangom az arcomon lévő oxigénmaszk miatt.

Képek villannak fel, amint Mortimer beszél hozzám: „Lám lám, aki kíváncsi hamar megöregszik. Vagy hamar meghal?” – vigyorog rám. Aztán meg: „Én annyiszor próbáltam jelezni magának. Hogy velem nem szabad kettesben maradni. De maga aztán igazán kitartó volt! Tényleg megtettem mindent, jeleket küldtem, hogy ne akarjon négyszemközt találkozni velem. De maga nem figyelt rám Susan… Így aztán úgy veszem, hogy beleegyezett a mi kis játékunkba Susan Anhelm…”

A képek, a részletek jöttek-mentek, cikáztak az agyamban, próbáltam megragadni őket, hogy kiderítsem mi is történt, de nem nagyon akart sikerülni.

- Hengy jól van? – kérdeztem ismét Tobyt.

- Ébredezik - mondja a doki, vagy mentőápoló, fölém hajol, felhúzza az egyik szemhéjamat, majd a másikat is. – Rendben leszünk, hat az ephedrin – szól hátra valakinek, de én inkább Tobyra figyelek. – Henriett? – kérdeztem újra. - Ő jól van, te hülye! – mondja szipogva, aztán sóhajt egy nagyot – Rendben leszünk – mondja ő is.

Pedig fogalmam sincs róla, hogy Henriett egy másik szirénázó mentőautóban fekve szintén a kórház felé tart.

- Hé, Swift – most szóltak rádión, nyoma sincs a pasasnak! Megpattant. Lezártuk a környéket, a járőrök kint vannak, reggelre talán megfogják. – mondta Gibbs nyomozó.

- Mondtam, már, hogy ne szólíts így, - mordult rá Taylor hadnagy - hagyd már ezt a Taylor Swiftes szar poént a francba. – Az áldozat?

– Túléli – még csak bedogozta.

– Még csak… - morogta Joshua Taylor hadnagy. A helyszínelők mikor végeznek? Találtunk a házban valamit?

- Néhány óra kell még, mire mindent átnéznek, fent nincs semmi, de itt a pincében egész komoly kínzókamra van berendezve.

- A picsába! Lehet, hogy vannak más áldozatok is? Ki ez a pasas egyáltalán? – a hadnagy érezte, hogy eluralkodik rajta a düh. A húga pont az áldozattal egyidős lehet, ő is egyetemre jár.

- Az egyetem szuper professzora. Amennyire tudni lehet, köztiszteletben álló ember – válaszolta Gibbs, majd ő is hozzátette – a picsába. Egy ilyen kisvárosban, basszus!

- Nagy szerencséje volt a lánynak. De mi is történt tulajdonképpen? – fordult kollégájához Taylor hadnagy.

- Egyelőre csak annyit tudunk, amennyit összeraktam abból, amit a mentősök és az egyik szemtanú elhadart. Ő az áldozatot kíséri a kórházba, a másik szemtanú egy fiatal nő, az áldozat barátnője, őt is elvitte a mentő.

- A szemtanú is megsérült? – kérdezte aggodalmasan a hadnagy.

- Nem, csak pánikrohamot kapott. Felvázolom, amink eddig van: az áldozat, Susan Anhelm, 21 éves diáklány, akit interjúkészítés miatt az otthonába hívott Adam Mortimer, a helyi egyetem professzora. Azért nem az egyetemen beszélgettek, mert a prof szerint az irodáját felújítják. Az áldozat barátnője, bizonyos Henriette Koshinsky 22 éves egyetemista, egy barátjával színházban volt. Úgy beszélték meg, hogy Susan a színháznál várja majd őket, ha végzett a riporttal, vagy telefonál. De nem volt a színháznál és ki volt kapcsolva a mobilja. A barátnő emiatt aggódni kezdett, ő amolyan ideges, neuraszténiás típus. Rávette a vele lévő Toby Lendricket, hogy menjenek Susanért a prof házához és nézzék meg, hogy meg ott van e még?

A campuson át sétáltak Adam Mortimer háza felé, amikor ott összetalálkoztak a gondokkal, akit jól ismertek, valami kedves bácsi, a nevét még nem tudom. Ahogy szóba elegyedtek, valahogy a professzor irodájára terelődött a szó, a gondok pedig megemlítette nekik, hogy azt másfél éve újították fel. Erre Henriette, az áldozat barátnője roppant ideges lett, rossz előérzete támadt, vagy mi, ráadásul pánikbetegsége van. Gyanús lett neki valami, mivel, hogy pont az irodája felújítására hivatkozva hívta Mortimer a barátnőjét a házába.

Odasiettek a professzor házához, becsengettek, de senki nem nyitott ajtót. Közben folyamatosan hívták Susant, de a telefonja ki volt kapcsolva, pedig ő épp Henriett pánikbetegsége miatt, soha nem kapcsolja ki, ha nincsenek együtt.

Ráadásul ez a Lendrick fickó meglátta, hogy valami fény villódzik a pinceablakban. Ettől az egésztől Henriettne-nek pánik rohama lett. Mellkasi fájdalom, légzési nehezítettség ilyenek. Ekkor Toby Lendrick mentőt hívott, akik kiérve ellátták a barátnőt, de ő ragaszkodott hozzá, hogy menjenek be a házba a mentősök, mert ott valaki megsérült. Azt mondta, valami rosszat érez.

- És emiatt betörték az ajtót a mentősök? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Taylor hadnagy.

- Persze nem akarták betörni az ajtót, gondolván, hogy valami pszichiátriai eset a csaj. De az addig visított, hogy már a szomszédok is kijöttek. Kisebb tömeg gyűlt köréjük, akik végül látva Henriette kétségbeesését, követelni kezdték, hogy a mentősök menjenek be a házba, hátha történt ott valami. Végül mégiscsak betörték az ajtót és a pincében megtalálták az eszméletlen, leláncolt Susan Anhelmet. Mortimernek addigra nyoma veszett, nyilván már a mentő szirénáját meghallva kereket oldott.

- Azt a kurva… tényleg szerencséje volt ennek a Susan Anhelmnek! – kiáltott fel Josh Taylor hadnagy.

- Vagy a barátnője tényleg megérzett valamit. Az igaz szerelem csodákra képes! - mondta elmélázva Gibbs.

- Hülye! – röhögött fel Taylor – hagyjál már a hülyeségeiddel!

- Komolyan mondtam – mondta neki halkan a nyomozó – szerintem, tök mindegy, hogy kit szeretsz, ha igazán szereted.

- Na, menjünk – vonta meg a vállát a hadnagy – kérdezzük ki azt a gondnokot, majd utána bemegyünk a kórházba a lányokhoz.

Napokkal később a pince deszka padozata alatt a speciális helyszínelők hat emberi tetemet találtak, a kertben pedig további nyolc nő holtteste volt elásva.

Epilógus

Frank Barthon egy kedves, halk szavú, mindig és minden körülmények között udvarias fickó, aki az ötvenes évei elején jár. Igen sármos férfi benyomását kelti. 189 cm magas, egyenes tartású, sportos, de nem túl izmos testét mindig szálfaegyenesen tartja, vakító kék szemeit, finom vágású vonásait még mindig kiemeli a halványan őszülő gesztenyebarnaszín dús hajának kerete. Nem túl régóta visel szakállat, de nagyon jól áll neki.

Néhány hónapja költözött a kis tengerparti halászfaluba, itt nyitotta meg apró üzletét, amit a turisták gyakran felkeresnek. Kerékpárokat lehet nála bérelni.

Frank Barthon egyik csodálatos tulajdonsága, hogy az emberek az első pillanatban megnyílnak felé, azonnal bíznak benne. Szívesen beszélget a falubeliekkel és az ide látogató turistákkal is, akik valamiért azt érzik, őszintén tárhatják elé problémáikat, mert elég belenézni fickó vakítóan kék szemeibe és az ember szinte máris a lábai elé halmozná az összes titkát.

A szerző további fiktív írásai ide kattintva olvashatók el.