Tisza-parti randevú

Debrecen - Fiktív történet egy 1946-ban készült fénykép alapján. Ungvári Zsuzsanna írása.

1946 augusztusa. Kánikula. Tisza-part. A fél világ romokban hever, de a lebombázott városok romjain már éledezik a remény. Mi is bizakodtunk, tervezgettük a jövőnket. János és én. Mit tudtunk mi akkor arról, hogy Japánban az amerikaiak ledobták az atombombát? Mit törődtünk mi az oroszokkal, a szocialista nemzetérdekkel? Egyáltalán, alig vettük észre magunk körül a világot. Nekünk elég volt, hogy vége van, hogy élünk, hogy együtt lehetünk.

Tisztán emlékszem annak a napnak minden pillanatára. Aznap bicikliztünk ki először együtt ide a Tiszához, talán a harmadik, vagy a negyedik randevúnkon. Tizenegy óra körül járt az idő, nagyon meleg volt, a Nap magasan az égen, a szél nem fújt, állt a levegő. Ahogy megálltunk, a kerékpárokkal felvert por egy ideig mellettünk kavargott, csak lassan szállt alá. Az apró porszemcsék meg-megcsillantak a szikrázó napsütésben. Mellettünk a folyó lassan hömpölygött, a keskeny földút, melyen idáig bicikliztünk hosszan követte. Oldalt széles kaszáló, sehol egy árnyat adó lombos fa, aminek tövében kicsit hűsölhettünk volna.

Fehérszárnyú pillangók szálldostak a száraz fűszálak fölött, bogarak zümmögtek, tücsök ciripelt. Más zaj, vagy nesz nem hallatszott. Mintha megállt volna végre a világ. A csend és a forróság valahogy most egyet jelentett a békével. Béke. Mennyire vágytunk rá mindannyian! Később persze hangzatos, üres jelszó lett belőle, de akkor még igazán volt tartalma, értelme, jelentése. Béke…

János felém nyújtotta alumíniumból készült katonai kulacsát.

- Igyál, biztosan szomjas vagy – mosolygott. – Köszönöm – válaszoltam, visszamosolyogtam rá, jól esett a gondoskodás. Nagyokat kortyoltam a langyos vízből, gondosan ügyelve rá, hogy a felét meghagyjam Jánosnak.

Így képzeltem a további életünket is, mindent megfelezve: gondokat, bajokat, munkát, örömöt, boldogságot. Mindent. Akartam, hogy egymás másik fele legyünk, hogy összetartozzunk. Pedig alig néhány hete ismertem csak.

De akartam tartozni valakihez, aki szeret, aki megvéd, aki az enyém lesz majd az egész életemen át. A háború miatt? Vagy, csak mert lassan itt volt az ideje, nem tudom. Férjet akartam, gyerekeket, házat, munkát. Nyugodt, boldog életet. Ki hibáztathatna ezért? Úgy tűnt Jánosnak is hasonló vágyai voltak, bár ilyesmiről persze még nem beszélgettünk. Hisz alig ismertük egymást.

Ledobtuk a bicikliket az út mellé. – Fürödjünk? – kérdezte és rám kacsintott. Én persze tudtam miért vigyorog, hisz ő előre szólt, vegyek fürdőruhát a ruhám alá. Úgy gondoltam, hogy meg akar nézni, hogy látni akarja, mi van a ruha alatt.

– Most még nem, majd később – néztem rá huncutul, csak, hogy tudja, hogy tudom, hogy mit is akar ő ezzel a Tisza-parti fürdőzéssel igazából. Szemügyre akarja venni a portékát. Ezen én is csak vigyorogni tudtam. Férfiak…

Lassan gombolni kezdem az aprópettyes szalmaszín nyári ruhám, mire ő is vetkőzni kezdett. Végig kigomboltam az összes gombot, nem bújtam ki belőle, mint ahogy otthon szoktam. A ruha szétnyílt, János lopva alápillantott. Tetszett neki, amit lát. Levettem és fonákjával lefelé leterítettem a fűbe. – Parancsoljon uram – mutattam mímelt szolgai gesztussal a leterített ruhámra, - heveredjen

csak le erre a pompás alkalmi napozóhelyre!

- Igazán kedves öntől kisasszony – vette a lapot János – de nem nekem kellene inkább az én köpenyemet az ön lábacskái elé terítenem a sárba?

- Majd ha sár lesz uram!- néztem körül színpadiasan a száraz fövenyen - Majd akkor. Különben is, kabát sincs magán! – folytattam a tréfát. Aztán mindketten elnevettük magunkat.

Milyen egyszerű kis vicceken tudtam nevetni akkor. Fiatal voltam és vidám. Azt hiszem, ezek az órák, napok, évek voltak az életemben a legszebbek.

Végül leültünk a fűre terített ruhámra és csak néztük egymást hosszan, szerelmesen. Nem tudom, mennyi idő telt el így, amikor nyikorgásra lettünk figyelmesek. Aranka, a húgom tekert arra, a kis kíváncsi fruska. Persze, hogy utánunk jött, hogy otthon tudjon árulkodni. Tizennégy éves kis bakfis, irigy volt rám, mert már ő is udvarlót szeretett volna. Persze, később lett is neki jó néhány, háromszor ment férjhez és háromszor vált el.

Ezt a képet akkor ő készítette, ha már utánunk jött, hát legyen valami haszna.

Sokáig állítgatta a fényképezőgépet, a végén már eluntuk a pózolást, beszélgetni kezdtünk. Végül akkor nyomta meg a gombot, mikor egyikőnk sem nézett a gép lencséjébe. De nem bánom. Így megmaradt a pillanat, ahogy János a kis vászontasakot babrálja. Nekem addig fel sem tűnt mi van a kezében.

Aztán nagy nehezen elhajtottuk Arankát, pedig nagyon ott akart maradni velünk. Emlékszem, azt mondtam neki, menjen haza, nézze meg nem vagyok e már otthon? Ezen aztán megsértődött, felpattant a biciklijére és elporzott. Mi meg jól kinevettük Jánossal.

Ahogy eltűnt a szemünk elől a kis béka, zavart csend támadt köztünk. János lassan kifűzte a vékony madzagot a kis vászonzacskó körül, s a tenyerébe ejtette, ami benne volt.

- Elfogadod, amit neked akarok adni? – kérdezte komolyan.

- Az attól függ, mi az? – válaszoltam és pimaszul néztem rá. - De ha egy pók van a tenyeredben Tóth János, akkor én… - mondtam és úgy csináltam, mintha tényleg azt hinném, hogy egy pók lapul a markában. Pedig megsejtettem valamit, hogy mi lehet az ajándék.

János felém nyújtotta, majd kinyitotta a tenyerét. Egy apró köves aranygyűrű csillant meg rajta a déli napsütésben. – Egy gyűrű… - mondtam áhítattal.

- Anyámé volt – mondta halkan. – De amit igazán adni akarok neked, az egy hosszú, boldog élet. Hirtelen könnyek szöktek a szemembe. Az első pillanatokban nem tudtam mit mondani. János viszont úgy érezte, hogy ki kell töltenie a csendet. – Tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, de… bolond világ van. Ha az ember biztos abban, amit akar, akkor tegyen érte azonnal – mondta komolyan.

Olyan helyes volt, olyan kedves, jó illatú és nagyon erős. Annyira vonzott, annyira szerettem!

- Nagyon szeretném! – mondtam.

- Ez azt jelenti, hogy igen? Elfogadod a hosszú, boldog életet velem? – közelebb hajolt.

- Igen – suttogtam és kibuggyant a könnyem.

- Akkor meg ne bőgj, inkább bújj ide! – nevetett rám. Magához húzott, átölelt és megcsókolt. Ebben a pillanatban megszólalt a harang a faluban, mintha már az esküvőnkre harangoznának, pedig csak elütötte a tizenkettőt. János az ujjamra húzta az anyja gyűrűjét és újra megcsókolt.

- Nagyon, nagyon boldogok leszünk! – mondta. Így is volt, tíz kerek évig. Két csodás fiunk született. Pont olyan boldogok voltunk, ahogy megígérte.

Aztán jött ’56 és egy sötét hajnali órán érte jöttek. Soha nem láttam többé. Aznap nem is fürödtünk a Tiszában. Amire még emlékszem, hogy milyen szokatlan volt a gyűrű az ujjamon, ahogy a kerékpár kormányát markoltam hazafelé. De én erősen szorítottam a kormányt, hogy odanyomja a gyűrűt az ujjamhoz. Arra gondoltam, ha érzem, hogy fáj, akkor biztosan nem álmodom.

Tóth Jánosné

Tiszadorogma

1986. augusztus 2.