Telefonzsinór

Debrecen - Fiktív történet egy régi fénykép alapján. Ungvári Zsuzsanna írása.

- Mária, vedd már fel azt az istenverte telefont! Már mióta csörög!

- Akkor miért nem veszed föl te?

- Borotválkozom, csupa hab vagyok.

- Jó, akkor megyek én, fölveszem.

A telefon a nyitott erkélyajtó mellett egy kis csipketerítős asztalkán kitartóan cseng. A csipketerítőt még anyósom horgolta valamelyik házassági évfordulónkra, nem is tudom, melyikre… És most itt egy újabb alkalom egy újabb csipketerítőhöz, ezúttal szép kerek szám, a huszadik. El sem hiszem.

Ezekre gondolok, amíg a konyhából átérek a nappaliba, hogy fölvegyem a kagylót. Talán valamelyik vendég hív, aki lemondja a vacsorameghívást? Nem bánnám… akár lemondhatná mind.

- Halló, Kovács-lakás. Halló! Halló, szóljon már bele!

- Ki volt az?

- Letette.

- Nem mondott semmit?

- Nem szólt bele, csak letette.

- Biztos téves.

- Lehet – így gondolom én is, habár mondhatta volna, hogy elnézést. Mindegy, sietek vissza a konyhába, hogy előkészüljek a vacsora elkészítéséhez. Semmi kedvem hozzá. De nem érek a konyhába, a telefon máris újra csöngeni kezd. Ugyanolyan kitartóan, mint az előbb. Azt gondolom, majd most Miklós fölveszi, de aztán eszembe jut, hogy úgysem fogja. Borotválkozik. Én megfőzöm a háromfogásos vacsorát, terítek, kivasalom az ingét, ki is takarítottam, süteményeket sütöttem, behűtöttem az italokat, ő meg… megborotválkozik. És ez szerinte így rendben is van.

- Fölveszed?! – ezúttal kicsit erélyesebb a hangja.

- Föl – az enyém is az - Halló tessék, Kovács-lakás. Halló. Halló! Hallóóóó!!! Nagyon vicces – mondom a végén gúnyosan és a fekete bakelit kagylót visszateszem a helyére.

- Megint letette?

- Nem, most én csaptam rá a kagylót. Valaki nyilván szórakozik.

- Vagy félretárcsázott – lép ki a fürdőszobából a férjem, arcáról egy is kendővel a borotvahabot törölgetve.

- Kétszer?

- Lehet, hogy öreg és rosszul lát, vagy… mit tudom én! Ööööö… Mária, még leszaladok ide a vegyesboltba, a bor nem lesz elég.

- Dehogynem lesz elég, és biztos a vendégek is hoznak.

- Azért biztos, ami biztos, veszek még egy-két üveggel.

- Nyitva van az még?

- Tuti, hiszen maszek – vigyorog rám Miklós.

- Jó, de siess. És a füled még habos! – nevetek rá, és arra gondolok, hogy végre eszébe jutott, hogy virágot vegyen nekem. Még, hogy nem lesz elég a bor… kuncogok.

Kisétálok az erkélyre, áthajolok a fából készült korláton. Ha jól kihajolok, innen látom a virágost. Zárva van… Kicsit összefacsarodik a szívem, de azzal vigasztalom magam, hogy legalább eszébe jutott. Vajon mit csinál, mikor észreveszi, hogy bezárt a virágos bódé? Elhatározom, hogy meglesem. Figyelem, mikor ér le az utcára a lépcsőházból Miklós. Közben megint megszólal az a fránya telefon. Már harmadjára szórakozik valaki?!

A telefonunknak jó hosszú zsinórja van, mert gyakran telefonozok Klárival a teraszon, úgy, hogy közben a nyugágyon fekszem és Vermutot kortyolgatok. De most nem a Vermuton van a lényeg, hanem a hosszú telefonzsinóron. Később majd a Vermuton lesz a lényeg, és azt fogom bánni, hogy miért is fizettem le annak idején a matávos fickót, hogy négy méter telefonzsinórt hagyjon a készülékhez. És akkor világos lesz az összefüggés a telefonzsinórok hossza és a boldog tudatlanság között. De haladjunk csak szépen, sorban.

Beszaladok a telefonért, kihúzom a zsinórt magam mögött az erkélyre, a telefon még mindig csöng és csöng a kezemben, mint valami óriás bakelit vekker. Kihajolok a korláton és meglátom a férjem, amint kilép a kapun. Kicsit visszább húzom magam, hogy meg ne lásson, főleg, hogy a telefon ott csörömpöl a

kezemben. Ja, igen, fel is kapom gyorsan és türelmetlenül mondom: - Igen, ki beszél?

Közben Miklóst lesem, aki nem is a virágos felé igyekszik, hanem átszalad az utca túloldalára, és a telefonfülkéhez lép. Én ezt nem értem.

Közben a telefonban megszólal egy rekedt női hang – Halló…

- Öö, igen? – mondom – és valami jeges balsejtelem kezdi markolni a gyomromat. Eközben a telefonfülkében a férjem a nadrágzsebében kotorászik, majd aprópénzt dob az utcai telefonkészülék nyílásába.

Torokköszörülés és a női hang így folytatja, miközben én dermedten állok az erkélyünkön: - Jó napot, Kovács Miklóssal szeretnék beszélni.

Ezalatt az én Kovács Miklósom lent az utcán, a házunk előtt a nyilvános telefonfülkében leteszi a kagylót. Szinte hallom, hogy leesik az érme, de látom, hogy kiveszi a kis tartályból, és felül újra bedobja, majd megint tárcsáz. Úristen innen mindent milyen jól lehet látni…

- Itt van még? – kérdezi a nő a telefonban.

- Elnézést, de biztos, hogy jó számot hívott? Rengeteg Kovács Miklós van a városban és…

A nő bemondja a lakcímünket és, hogy 1926. április 7. A jeges szorítás a gyomromból már a szívemet markolja, kúszik fölfelé a torkomba, nem kapok levegőt…

Nem tévedés, az én férjemet keresi. Az én férjemet, aki odalent az utcán épp újra tárcsáz a fülkében. Mi van, nem veszik fel? Vagy foglalt….?

Úristen…

- Milyen ügyben…? – most az én hangom rekedt.

- Ebben a hónapban nem küldte a gyerektartást.

- A mit?! – most már szédülök és hányingerem van.

- Van egy két éves fia. Nem tudta? – maró gúnyt érzek a nő hangjában, aztán azt kérdezi - Hm?!

Abban a másodpercben még azt hiszem, arra utal, hogy beszélhet e Miklóssal. Később, amikor majd századjára pörgetem vissza az eseményeket magamban, rá fogok jönni, hogy nem ezért hümmögött, hanem azért, mert én nem is tudtam róla, hogy van egy kétéves…

- Szerintem ebben a pillanatban magát hívja… - még mindig rekedt a hangom, ájulás környékez, és szörnyen ostobának érzem magam.

Kattanás, aztán a szaggatott vonalhang őrjítően hangosan zakatol a fülemben. - Ma van a huszadik házassági évfordulónk – suttogom bele a kagylóba, de tudom, hogy a vonal végén már nincs senki.

Meg sem kérdeztem a nevét, hogy ki ő… miért nem kérdeztem semmit?!

Közben odalent az utcán Miklós feladta a próbálkozást, visszacsúsztatja a telefonérmét a zsebébe és kilép a fülkéből. Visszahúzódom, még mielőtt felsandítana az erkélyünkre.

Lassan visszaviszem a készüléket a csipketerítős asztalkára. A tizenhetedikre horgolta anyósom, már emlékszem. Elrendezem a telefonzsinórt az asztal alatt, és arra gondolok, hogy töltök egy kis vermutot. De inkább most nem. Majd később, de akkor viszont jó sokat.

Újra kilépek az erkélyre és lerogyok a nyugágyba. Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, Miklós az előszobából kiabál: - Nincs nyitva! A virágos is bezárt, pedig igazából virágot akartam venni, azért mentem le!

Hát mégiscsak eszébe jutott - gondolom és jobb híján gyorsan a kézfejemmel letörlöm a könnyeim.

Közben Miklós is kijön az erkélyre, megáll velem szemben, de a tekintetét nem látom, mert rajta van az a divatos napszemüveg, amit a múlthéten én választottam neki a Nyugatinál.

- Mi van, nem főzöl?

- Nem, Miklós. Nem főzök.

- Hogy hogy nem?!

Látom a férjemen, hogy őrülten feszült, a keze remeg, ahogy végigsimítja a haját. Nekitámaszkodik a korlátnak és parancsolón nekem szegezi:

- Mikor akarod elkezdeni? Nem sokára megérkeznek anyámék, tudod, hogy ők mindig jóval hamarabb jönnek!

- Ma nem főzök vacsorát, Miklós.

- Nem?! Akkor minek hívtál vendégeket?