Sötétben tapogatózva jutott a reflektorfénybe

Debrecen - Amikor a színpadon áll vagy gólyalábról mókázik százak előtt, nehéz elképzelni róla, hogy felvetődnek benne olyan kérdések: érvényes vagyok-e, tudom-e ezt a szakmát értelmesen csinálni? Pedig kedvelt színészeink őszinte játékának, nyitottságának talán épp ez a kulcsa, a folytonos önreflexió. Interjú Kiss Gergely Máté színésszel.

Kiss Gergely Máté – akit olvasóink és a szakmai zsűri idén megválasztott a Napló játékán az Év színészének – vallja: „Időről időre fel kell oldani ezeket a dilemmákat, akár maszkokkal, amelyek mögött biztonságban érezem magam, akár azzal, hogy rájövök, érdemes magamat képviselni minél inkább, minél közvetlenebbül a színpadon. Én ebben keresem az erőt. Sokat tanultam a kollégáimtól emberileg, szakmailag. Ma már inkább a saját személyiségemen, esendőségeimen keresztül közelítek a munkámhoz.

Egy kis településről származol. Mesélnél a kezdetekről? Hogyan, miért választottad ezt a pályát?

Egy nyírségi faluban, Nyír­acsádon tanítottak a szüleim és én hat éves koromig éltem ott. Nagyon boldog és gazdag gyerekkorom volt. Édesapám akkori betegsége miatt a család úgy döntött, hogy jobb helyem lesz nagymamámnál, így hozzá költöztem Vámospércsre, két év múlva pedig szintén vele Debrecenbe. Úgy tudom, a szüleim főiskolásként amatőr színjátszók voltak, ahogyan a nemrég elhunyt keresztapám is. Ő Pinczés Istvánnal, illetve Szarvas Józseffel megjárta New Yorkot és Tokiót Gogol Háztűznézőjével. Ennek köszönhetően Japánból származó játékom is volt a 80-as években, például egy villogó lézerpisztoly, amit fényképezőgéppé lehetett alakítani. Nagyot szólt ez a faluban.(nevet) Mivel kisfiúnak is elég nagy mozgásigényű voltam, Debrecenben a Vénkerti-iskolába kerültem sportosztályba.

A „panelsuli” elég nagy kontraszt volt a falumhoz képest, ahol a házunk előtti homokos út az akácerdőbe vezetett. De a dzsúdó és a reggeli plusztornaórák kárpótoltak, élveztem. Sokáig testnevelő szerettem volna lenni, a Csokonai-gimnáziumban is ilyen szakra jártam. Végül az egyetemen történelem-művelődési és felnőttképzési menedzserként végeztem.”

Közben itt már az órák mellé jártam, mert elindult az egyetemi pinceszínház, a KonzervArtaudrium, és izgalmasabbnak tűnt, mint a reggeli ógörög előadások. Tehetséges emberekkel ismerkedtem itt meg, Bessenyei Zolival, Halmi Gabival, Szurdoki Petivel, Pallai Marával, aki azóta a Budapest Bábszínházban dolgozik. Nagy Lackó barátommal, akivel később a Csokonaiban együtt kezdtük a pályánkat. Valószínűleg az vonzott ebbe a közösségbe, hogy olyan személyek alkották, akik a színpadon túl nehezen illeszkedtek a rendszerbe. Aztán 24 évesen elköltöztem a nagymamámtól. Nekem ez nagy lépés volt. Ő fontos része, viszonyítási pontja az életemnek, még ha ma már fizikailag nincs is itt. Egy végtelen türelmű és odaadó magyar-történelem tanárt kell elképzelni. Mindenben sokat segített, például a tanulásban, mert nehezen olvasok, hallás után memorizálok.

Hogyan tanulsz szöveget a színházi szerepeidhez?

Legelső alkalommal mindig hangosan olvasom föl, és ezt a nyers dünnyögést felveszem telefonra. Egyrészt, hogy aztán visszahallgathassam, másrészt, mert ebben az első találkozásomban a szöveggel később mindig találok végig megtartandó, építkezésre alkalmas hangsúlyt vagy színeket. Gyakorta csak nézem a lapokat, színezek mondatokat és a látvány rögzül. Általában nem esek kétségbe, ha nem tudom tűpontosan a szöveget. Kipótlom, ha szükséges.

Hogyan folytatódott a Csokonaiig vezető utad friss diplomásként?

Az egyetem után a Vojtina Bábszínházban engedtem be az érkezőket. Ha késett egy csoport és ki kellett tölteni az időt akkor visszaszámoltattam a gyerekeket, bohóckodtam nekik. A kollégák a takarásban nagyra értékelték. (nevet) Aztán részt vehettem egy workshopon, amit Pályi János tartott a bábtechnikákról. Zárásként egy etűdöt készítettem, ami jól sikerülhetett, mert ezt látva rám osztották az első királyfi-szerepemet. Ez persze jó nagyot bukott. Nem tudtam bábozni, beszélni, jelen lenni. Könyörögtem még egy esélyért. A Fehérlófia Fanyűvő-karaktere testhezállóbbnak bizonyult; a meghajláskor Asbóth Anikó már biztatott. Két évadot töltöttem a Vojtinában, aztán a városba jött Vidnyánszky Attila. Egy átmulatott éjszaka után a barátaimmal úgy határoztunk, jelentkezünk a Csokonaiba. Nyusziszemekkel álltunk az ajtóban. Nagy Lackóval azt találtuk ki, hogy amikor Attila félrepillant, egyre közelebb húzzuk a székünket az asztalához és a végén közvetlenül előtte ültünk. Jó benyomást tettünk rá.

A Csokonai Színházban otthonra leltél, tíz éve vagy a társulat tagja, rengeteg feladatot kapsz. Miért érezted fontosnak, hogy továbbképezd magad és elvégezd a színművészeti drámainstruktor-színjátékos szakát?

Biztos voltam abban, hogy kapok ott valamit. Úgy tanultam ezt a pályát, ahogy a vak ember tapogatózik egy idegen szobában. Éreztem magamban valami kifejezni valót és közben meg állandó ellentét feszült bennem a külvilággal. A kishitűség, folytonos önmegkérdőjelezés és a képesség biztos tudata váltakozott az útkeresés során. Emiatt előfordult, hogy nagy volt az arcom. Megpróbáltam például 24 évesen a színművészetit úgy, hogy az elvárt számú prózának, versnek, dalnak csak felét írtam fel a jelentkezési lapra fejből, kézzel. Zsámbéki Gábor visszaadta a lapot és azt mondta, viszontlátásra. Később tudatosan akartam tenni azért, hogy közelebb kerüljön egymáshoz az, amit én gondolok magamról, meg amit tényleg meg tudok mutatni. Ez a tavaly befejezett iskola is ennek a munkának a része.

Az idei évad mely szerepeiből tanultál a legtöbbet, akár emberileg, akár szakmailag?

Sokáig kivételesen szerencsétlennek véltem magam, mert nem a szüleimmel nőttem fel, nem tudtam, mi akarok lenni. Most kivételesen szerencsésnek érzem magam. Családom van és hivatásom. Mindenkinek kívánom, tapasztalja meg, hogy ennyire bíznak benne; sokszor jobban hisznek a teljesítményemben, képességeimben a rendezők, a vezetők, mint én. Ha pedig azt érzem, hogy a társaim elfogadnak, önmagam lehetek köztük, akkor röpülni tudnék. Fantasztikus öt év van mögöttem. Idén négy darabban játszottam, mindegyik különleges pillanatokkal, élményekkel ajándékozott meg, de amikor a Dosztojevszkij-t próbáltuk és az ügyelő úgy hívott próbára, hogy: „az Idiótát kérem a baletterembe”, akkor azért összerezzentem, de éreztem, hogy ez bizony jár nekem. (nevet)

Feletteseid kiemelték és a közönség is észlelheti: nagyon sokat dolgozol. Gyakran láthatunk színpadon, feltűnsz városi rendezvényeken, vállalod, hogy a Campuson népszerűsíted a teátrumot, miközben három kisgyermeket neveltek a feleségeddel. Meg tudod fogalmazni, mi az az erő, motiváció, ami miatt újra és újra őszinte, nyitott szívvel belevágsz egy-egy feladatba?

Egyértelműen a családom. Leülünk a kanapéra a feleségemmel, a lányaimat a hónom alá veszem, a fiam pedig rárakja a lábát az enyémre, s mint egy akkumulátort, töltenek. Másrészt a jó Istentől kaptam elég erős lábakat, szívizmot, fizikalitást, elég hamar regenerálódom. Amint kipihenem magam kicsit, már hiányzik a játék. Elemem.

Bizonyítási vágy is?

Abszolút. Talán az állandó bizonyítási vágy sodort erre a pályára. A feleségem figyelmeztet olykor, hogy ne akarjak mindig, minden élethelyzetben a legjobb lenni, mert a görcsös akarás épp a céltól távolít el. Editem csitít, és biztat, hogy legyek önmagam. Fantasztikus érzéke van ahhoz, hogy egy-egy mondattal lenyugtasson, helyrerakjon szélsőséges érzéseim viharában. Van néhány pont az életemben, amit nyilvánvalóan Isten ajándékának tudok be. Ő ilyen.

Az Év színésze díjra elsősorban a közönség választott. Mi volt a legemlékezetesebb nézőktől érkező visszajelzés, reakció pályád során?

Amikor a stúdióban játszottam a Jegesmedvét, és beléptem a színpadra azzal a teherrel, hogy mi mindenen kell átvergődnöm magam a következő 55 percben, egy aggódó néni az első sorban félhangosan megjegyezte: „szegény mezítláb van, meg fog fázni”. Ezután azért könnyebb volt. (nevet) Friss élményem az Idióta kapcsán, hogy Debrecenben az emberek nagy szeretettel fordulnak a színészek felé. A közönség soraiban ülök Miskinként, és volt, aki cukorral kínált, más elmondta, miben látott, mi tetszett neki. Nincsenek zavarban, hanem lehetőségként kezelik, hogy kontaktust teremtsenek. Pedig hányszor gondoltam én a takarásban, hogy a nézők elvárásokkal ülnek be, nem fogják szeretni az aktuális előadást. Most pedig szeretetet, a játékosságra való vágyat, nyitottságot látok a szemükben.

Elcsépeltnek ható kérdéssel zárom, de úgy érzem, jó mindig újrafogalmazni: mi ma a színház feladata?

A színház olyan felszabadító játék, bolondozás, ami a valódi, gyermekkori élményt hozza vissza a felnőttkori játsz­mázással szemben. Mások elé állunk és azt mondjuk: látod, ilyen vagyok. Ilyen. Pont olyan, mint te, nem vagy egyedül, együtt vagyunk!

- Megyesi-Horváth Borbála -

Kiss Gergely Máté tavaly az egyik főszereplője volt a Pécsi Országos Színházi Találkozón megméretett Jadviga párnájának, és idén is játszik a meghívott Csehov-szerzeményben. Az Ilja Bocsarnikovsz rendezte darabot június 10-én adják elő a versenyprogramban.

Várakozásairól így nyilatkozott: „Borzasztó jó érzés, hogy meghívták a Három nővért, hogy rendszeresen jelen van a színház. Jó rendezők, jó darabok mellett, valódi társulatként működünk együtt. A versennyel szemben én fontosabbnak tartom az együttlétet, az ismerkedést a nyitottságot, hiszen az elfogadásnál számomra nincs erősebb motiváló erő. Jó ha vannak kitüntetett, ünnepi pillanatok, és boldog vagyok, hogy az előadásunk most ilyen pillanat előtt áll.”

[related-post post_id="3887133"]