Jegyzet: Panoptikum

Meglehetősen kínos, amikor társaságban alaposan szét kell nézned, mielőtt elmondasz valamit valakinek. Fábián György jegyzete.

Jól körbevizslatsz a kávéházban, kik ülnek a szomszéd asztaloknál, és igyekszel suttogni (bár ez minden újabb elfogyasztott itallal egyre nehezebb…), mert bárki lehet akár a munkaadód ismerőse, nincs az arcára írva. Az egészet majd csak onnan veszed észre, hogy pár nap múlva behívat a főnök: mondja, kartárs, mit sutyorogtak maguk a helyzetről a Kék Majomban?!

A gyerek előtt végképp nem beszélünk semmi félreérthetőről, nehogy „felvigyen” az iskolába egy-egy „kurva rendszer”-t vagy „spicli az a rohadék X. Y.”-t, mert megnézhetnénk magunkat a szülői értekezleten. Ez hangsúlyosan érvényes olyan suli esetében, ahová káderelit-csemeték is járhatnak. Ingoványos terep.

De nem biztonságosak a nyilvános terek sem – ott, ahol kamerára sincs szükség, mert a vakpali, vakpali mindent lát…

Ilyesképpen teltek a Kádár-rendszer hétköznapjai, melyeknek emléke sokakban még harminc év után is eleven, azokból az időkből, amikor a zárkák falain kívül sem volt az élet habos torta, még ha olykor vagy messziről annak tűnt is. („Bent mi volt?” „Miért, kint mi volt?” – kérdez vissza a Megáll az idő című filmben Bodor, a forradalmár, miután szabadult.)

Emlékezzünk mindig az áldozatokra: a kivégzettekre, a bebörtönzöttekre – s azokra is, akiknek idekint lépett a torkára a rendszer, különféle fondorlatos módokon. Sorolhatnánk számos, az említetteknél sokkal húsbavágóbb példát – de inkább adjunk hálát a magyarok Istenének (ha már megesküdtünk rá, hogy rabok tovább nem leszünk), hogy a fent leírtakhoz hasonlóktól már nem kell tartanunk. Mi – optimista becslések szerint – előbb-utóbb kihalunk, a gyerekeink pedig már csak történelemkönyvekből fogják ismerni…

- Fábián György -