2018.05.08. 20:04

Tévedések vígjátéka a Csokonai Színházban

Debrecen - Megtalálták a kellő egyensúlyt a drámai történések és a mosolyra fakasztó részek érzékeltetése között. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata szerencsére régóta és rendszeresen ellátogat a Csokonai Színház közönségéhez.

Május 4-én és 5-én este egy olyan Shakespeare-klasszikussal érkeztek, amelyet a szatmáriakkal eddig még nem dolgozó kétszeres UNITER- és Jászai-díjas Bocsárdi László rendezett. Az „első találkozás” – látva az előadást – mindenképpen gyümölcsözőnek mondható. A rendezés egyfelől azt bizonyítja számunkra, hogy Shakespeare 1594-ben írott története, a Tévedések vígjátéka – ha megfelelő eszközökkel tálalják –, teljes mértékben kortársként hathat. Illetve azt, hogy a darab a címével ellentétben nem is biztos, hogy vígjáték. A mű gyermekkorukban elszakított, majd felnőttként egymás keresésére induló, s ezzel a környezetükben mindenféle félreértésre okot adó ikerpárokról szól.

Egyszerre puritán és modern

Bocsárdi László rendezésétől senki se várjon díszletet. Az egész előadás egy fehér, teljesen üres térben játszódik, s azt, hogy a gyönyörű Epheszoszban járunk, csak a tengert idéző, időnként bejátszott hanghatások, például sirályhangok érzékeltetik velünk. A szereplők egytől egyig – Kiss Zsuzsanna jelmeztervező remek munkájának köszönhetően – modern ruhában járulnak elénk. Szolinusz, Epheszosz uralkodója például, akit ráadásul nem is férfi, hanem nő alakít Kovács Nikolett személyében, úgy néz ki, mint Batman. Hozzá érkezik az az Égeon szirakúziai kereskedő (Rappert-Vencz Gábor), aki annak idején egy tengeri viharban elveszítette a családja egyik felét – az egyik ikerfiát, a hozzá „vásárolt” szolgálót, akinek szintén van egy ikertestvére, valamint a feleségét. S most azért jött a szirakúzaiak számára egyébként tiltott városba – a település kapuit átlépve még a halálbüntetést is megkockáztatva –, hogy megkeresse a hozzátartozóit. Személyéről – divatos őszre festett hajával, „bőrszerkójával” – viszont nem egy 16. századi kereskedő, hanem egy igen gazdag mai vállalkozó juthat eszünkbe. Azt azonban csak az első jelenet alatt, vagyis az uralkodó valamint a kereskedő párbeszédekor vesszük észre, hogy mozdulataik a hátsó fehér falon vissza is tükröződnek. Ez azért kiváló rendezői fogás, mert szó szerint és átvitt értelemben is „előrevetíti”: innentől kezdve itt szinte mindenből, mindenkiből kettő lesz, mindenki találkozni fog a saját hasonmásával, vagy másképpen fogalmazva, az árnyékával.

A testvérek kalamajkája

Égeont követve ugyanis szintén Epheszoszba jön az egyik fivér, szirakuzai Antipholusz (Nagy Csongor Zsolt) is, hogy megkeresse a testvérét. Vele tart a szolgája, Dromio is (Bodea Tibor), aki szintén a megszólalásig hasonlít az Epheszoszban tartózkodó Antipholusz (Diószegi Attila) szolgájára, a másik Dromióra (Orbán Zsolt). Miután a szirakuzai Antipholusz legközelebb nem a „saját” Dromiójával, hanem az ikertestvére szolgájával találkozik, aki beinvitálja ebédelni az állítólagos feleségéhez, Adrianához (Moldován Bianka), már benne is vagyunk a shakespeare-i történetmesélés összes csavarában. Senki nem az, akinek látszik. Sőt – lásd a szirakúzai Antipholuszt –, itt még arra is ráfogják, hogy felesége van, aki soha nem volt házas. Adriana házába pedig, miután a szirakúzait már beengedték, mint férjet, a valódi férj, az epheszoszi Antipholusz már nem juthat be.

„Ikertestvér”-színművészek

A rendezés modern jelmezek melletti másik nagy érdeme, hogy a két testvért, valamint a két szintén ikertestvér szolgát két-két egymásra valóban igencsak hasonlító színművészre bízta a rendező. Mind a két ikertestvért azonos ruhába is bújtatta. A két Antipholusz úgy néz ki a piros felsőjében, fekete nadrágjában és a felsője színét idéző cipőjében, mint aki épp diszkóba készül, a két szolga pedig úgy, mintha épp fociedzésre menne. Az Antipholuszok kopasz fejükkel, a Dromiók lehetetlen színűre festett, leginkább sárgára hasonlító hajukkal rendkívül hasonlítanak egymásra, az összetévesztés lehetőségét minden szempontból biztosítva. Bocsárdi rendezése újat hoz abban, hogy ilyen mértékű összetéveszthetőségük nem csak humor, hanem erőteljes tragédia forrása is. Mert nem csupán arról van szó, hogy ijesztő sok-sok év után újra látni valakinek az ikertestvérét, hanem egyenesen félelmetes belenézni a szemébe, és önmagunkat látni benne. Ahogyan az előadás végén az egyik Dromio mondja a másiknak: fájó a másikban felfedezni a saját maga szépségét. Vagy épp a csúnyaságát, az esendőségét, a botlásait. A hátsó kivetítőn látható „árnyjátékok”, gesztus-visszatükröződések véleményem szerint ezért is különösen fontosak.

Csak „szövegelnek”

Bocsárdi rendezése azon túl, hogy a másik tükrében az önmagunkkal való szembenézésre sarkall, a színészekre mért feladat súlya szempontjából is figyelemre méltó. A rendező ugyanis itt semmi mást nem kér a művészektől, minthogy a friss, és a mai, modern viszonyainkhoz tökéletesen igazodó, újrafordított Shakespeare-szöveget (amely Benedek Zsolt munkáját dicséri) „mondják fel”. A díszletek hiányában itt a színművészek csak a mimikáikra, a gesztusaikra s a kellő artikulációjukra támaszkodhatnak. Mivel semmi más eszköz nem áll a rendelkezésükre, Bocsárdi valóban eléri, hogy a személyek folyamatos összecserélése sokkal inkább drámainak hasson, mintsem nevetséges helyzetekként legyen értékelhető.

Így válik például a szirakuzai Antipholusznak – akit, ugye, tévedésből, Adriana férjének néznek – meghatóvá Adriana húga, Luciana (Budizsa Evelyn) iránti vonzalma, ahol a két színész képes az egymás iránti kémiát pusztán a hangjával, a sóhajtozásaival, az egymás alig-érintésével, mégis érezhetően forró vágyakozásával, kívánalmával érzékeltetni. Vagyis az (egyelőre) be nem teljesedett szerelem minden kínjával. Vagy ilyen drámai pillanat az is, amikor a darab végén az apácafőnöknő (Méhes Kati) „felfedi kilétét” és bevallja: ő Égeon felesége, azon fiúgyermekek anyja, akikkel – az egyik egykori elvesztése miatt – harminchárom éve csak vajúdik, s eddig a pillanatig képtelen volt „megszülni” őket. Ám mivel a fordító természetesen tiszteletben tartotta az eredeti Shakespeare-művet, amely tele van humorral, amikor a szirakúziai Dromiónak szintén úgy akad felesége, hogy arra nem is számított, az erről a (De)Belláról szóló, a nő felé való undorát kifejező beszámolóján lehetetlen nem kacagni. Tehát a színművészek Bocsárdi instrukciói alapján a „szövegelésükkel” megtalálták a kellő egyensúlyt a drámai történések és a mosolyra fakasztó részek érzékeltetése között, úgy, hogy mindegyik a helyén van. Azt kell mondjam, hogy minden színművész rendkívül magas színvonalon, s ebben a pörgő előadásban a ritmust is kiválóan tartva végzi a dolgát.

Apropó: ritmus

Ha díszlet nem is, egy kellék érdekes módon mégis elősegíti a cselekmény előrehaladtát: a színpad bal oldalán egy számláló található, amely kilenc másodpercre képes. Kilenc másodperc után újrakezdi a nulláról, s folyamatosan ketyeg. Ezzel azonban nem pusztán az előadás feszes tempójának megtartását segíti, de kétségtelenül azt is szimbolizálja: nem kellenek napok, de még órák sem ahhoz, hogy valakinek megváltozzék az élete. Elég, ha pár pillanat erejéig másnak nézik, mint aki. S akkor a félreértésből verés, szerelemféltés következik, vagy az, hogy őrültnek nézik az embert. Olyan eszementnek, akin még Dr. Csipet (Nagy Tamás) sem tud segíteni. Pedig ő is zseniális a szintén a diszkó világát idéző fekete hajkoronájával és csillogó szerkójával. Aki ebben a kalamajkában segíteni tud, az egyedül Shakespeare, amikor az „apácafőnöknője” vallomásával mégis biztosítja a sok bonyodalom után a „minden jó, ha jó a vége” – szituációt.

- Gyürky Katalin -