Eljutni a végletekig - kulisszák nélkül

Debrecen - Vallja, a rendezés illékony, sokkal inkább pszichológiai, mint szakmai ténykedés. Interjú Nadine Duffaut francia rendezővel.

Nadine Duffaut a párizsi Sorbonne-on szerzett diplomát zenetudomány szakon. A Rennes-i Operában korrepetitorként, majd az Avignoni Operában kórus- és gyerekkórus-vezetőként kezdte pályáját. Rendszeresen rendez a világ operaszínpadain 2003 óta. Többször dolgozott már a Csokonai Színházban is. Legutóbbi rendezése, a Norma kapcsán a szaksajtó operatörténeti eseményt emleget. Az előadás két próbája között ültünk le beszélgetni, de előbb még felpattant, hogy meghallgassa és tanácsokkal lássa el a színház kórusának egyik tagját.

A 2010-ben bemutatott Egy halálraítélt utolsó napja óta immár ötödszörre tér vissza a debreceni Csokonai Színházba. Ezúttal nem az ön ötlete volt a Norma.

Valójában Kolonits Klára javasolta, és Gemza Péter művészeti vezető hívott fel a felkéréssel. Véletlenül éppen szabad voltam ebben az időszakban, és érdekelt a lehetőség, mert ez egy olyan darab, amelyet nem terveztem megrendezni. Ugyanis a bel canto operák kissé problematikusak a rendezők számára, hiszen az énektechnika határozza meg őket, a szöveg gyakran csak ismétlődik. Így a rendezés szempontjából ez sokak számára nem vonzó, mégis meg kell találni benne egy vezérfonalat. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy a Norma egy nagyon izgalmas történet. Egy szerelemtől hajtott nő egészen odáig jut, hogy megölné a saját gyermekeit. Bellininél ez különösen érdekesen jelenik meg: nagyon szép zenei frázisok vannak benne, gyönyörűek a duettek például Adalgisa és Norma, illetve Adalgisa és Pollione között, eközben azonban a zenekar játékában nincs túl sok invenció.

Említette, hogy a bel canto operáknál egy vezérfonal megtalálásán múlik a rendezés sikere. Mi volt a Norma vezérfonala?

A feladat kezdetén arra kértem a munkatársaimat, a jelmeztervezőt, a díszlettervezőt és a többieket, hogy ne hallgassák meg a zenét, egyszerűen próbáljuk meg elmesélni a történetet. Ennek középpontjában Norma áll – ez a sokszínű és összetett szereplő –, mellette pedig ott van Pollione, aki ugyancsak érdekes. Még ha időnként nagyon gyáván is viselkedik, alapvetően nagyon férfias. Adalgisa szerepe szintén különleges abban a tekintetben, hogy egy nagyon ártatlan lányról van szó, aki megpróbálja betartani a törvényt. Amikor megvolt a történet alapja, apránként beleépítettem a zenét. Az volt a célom, hogy a történetet megtisztítsam mindentől, és egy, a régi világ romjaira épülő új világba helyezzem el. Egy lemeztelenített, semleges térbe, ami kissé ellene hat a díszítőelemekkel teli zenének. Az is fontos volt, hogy az egész színházi teret használjam, a hátsó fallal együtt, kulisszák nélkül.

Hogyan jelenik meg ebben a térben a címszereplő?

Számomra Norma egy szerelmes nő. A kezdetektől elárulja a népét, hiszen Pollione szeretője, akitől két gyermeke is születik. A vallás szempontjából ő egy áruló. Ugyanakkor Norma egy olyan nő, aki mindenre képes a szeretett férfiért, akár fel is áldozza magát. A végén mindannyian arra számítunk, hogy Adalgisát küldi a halálba, azonban magát adja fel. Azt gondolom, Norma nem annyira Adalgisa megmentéséért adja az életét, semmint inkább azért, hogy a halálban végül egyesülhessen szerelmével. És ekkor Pollione, ez az igencsak csapodár férfi, hirtelen újra beleszeret Normába. Kissé furcsa az opera szerkesztése, de gyönyörű zenei frázisok vannak benne. Mindehhez viszont két nagyon jó énekesnőre van szükségünk, akiknek egyrészt remek az énektechnikájuk, másrészt a hangszínük is illik egymáshoz.

Érdekesség, hogy Adalgisa és Norma szerepének hangterjedelmi elvárásai nagyon hasonlóak, nem véletlen, hogy vannak olyan rendezések, melyekben két szoprán énekeli őket. A mi esetünkben szerencsére Kolonits Klára és Balga Gabriella hangszíne remek összhangot alkot.”

Betekintve a próbákba világosan látszik, hogy nem csupán rendezőként, hanem pedagógusként, sőt pszichológusként is jelen van.

Azt gondolom, hogy a rendezés mint szakma önmagában nem létezik. Illékony dolog. Viszont megérteni a másikat, aki veled szemben áll, és segíteni őt abban, hogy eggyé váljon a szerepével, ez sokkal inkább pszichológia, mint rendezés. Valószínűleg a rendezők nem értenek ebben egyet velem, de azt hiszem, hogy az operáknál a rendezés mint olyan, nem létezik. Hiszen elkezded értelmezni a partitúrát, készül egy saját olvasatod, aztán egyszer csak megjelennek az énekesek. Ekkor jössz rá, hogy mindaz, amit elgondoltál, nem működik. Addigra ők már megtanulták a szerepet, nem „szűzen” érkeznek hozzád, és az a feladat, hogy találjatok egy közös utat. Ha egy rendezőnek túl nagy az egója, akkor ez nem működik. Nem szabad elfelejtkezni arról, hogy az énekes számára nagyon fontos a technika. Akármilyen remek színész is legyen az illető, vannak olyan pillanatok, amikor az énektechnikai nehézségek megkívánják, hogy a pillanat egy tört részéig ne játsszon. Ezen kívül folyamatosan figyelnie kell a karmestert. Van tehát két olyan kényszer, amelyekkel úgy kell együtt dolgozni, hogy a néző ne vegye észre ezeket a kényszerűségeket. Összességében azt gondolom, hogy az opera mindenképpen csapatmunka, talán még inkább, mint a prózai előadások.

Pszichológiai szempontból az sem mellékes, hogy női szemmel tekint Normára.

Ez nem annyira a nemek, hanem inkább érzékenység kérdése. Természetes, hogy abból közelítek minden témához, ami én vagyok. Nem is tudnám másként. Anyaként tényleg nagyon nehéz megélni azt a jelenetet, amelyben Norma meg akarja ölni a gyermekeit. Ugyanakkor tökéletesen megértem ezt a nőt. Annyira megbántotta őt Pollione, hogy a végletekig megy el. Bosszúból arra is képes lenne, hogy megölje a saját gyermekeit. Végül mégsem teszi. De képes lenne rá, megfordul a fejében. Ennyire szélsőségesen nagy az ő szerelme.

- Miklós Eszter -

[related-post post_id="3767315"]