Prohászka Fanni: „…és örülök, hogy lehet egyről a kettőre lépni”

Miskolc - Veszteség, tapasztalás, elfolyó idő. Időben érkező szerepek.

Az ember a kezébe vesz egy regényt, amitől inspirációt kap. Vagy megnéz egy előadást, ami elgondolkoztatja. Hogy „igen, inkább így élnék”, vagy „lehetnék ilyen ember is”. Vagy csak egyszerűen úgy jön ki a színházból, hogy „mégis szép az élet”. Figyelmet érdemlő gondolatok a színház értelmére is rávilágító beszélgetésből. Prohászka Fannit kérdeztük.

Hogy hol lesz a te igazságod, azt is neked kell megtalálnod.

Prohászka Fanni

Az első nagy lehetőséget színművészetis egyetemistaként kapta: a Szilágyi Bálint rendezte Jens Raschke-monodrámában ön játszhatta a halott öccséhez beszélő tízéves Jettét. Hogyan találta meg ez a szerep?

Prohászka Fanni: Hozzám passzolt akkor a legjobban az egyetem kínálatából. Alkatilag.

Ennyire számít az alkat?

Prohászka Fanni: Ha az előadásban egy tízéves kislány mesél, a rendező sem választhat például az osztálytársaim közül olyat, aki már most sokkal idősebbnek tűnik a saját koránál, fizikailag, beszédmódjában, mentalitásában.

Hogyan gondol az alkatára: hová juthat el vele ezen a pályán?

Prohászka Fanni: Nem tudom. Azt szokták mondani, hogy akik idősebb korukban kerülnek az egyetemre, ráadásul olyan az alkatuk, nagyon hamar a végére érnek a számukra lehetséges fiatal női szerepeknek. Ebből a szempontból szerencsém lehet, hogy én sokkal fiatalabbnak tűnök annál, mint amennyi valójában vagyok.

Akkor még nem kell félnie az öregedéstől.

Prohászka Fanni: Vége a kamaszkor, az egyetemi évek időtlen lebegésének. Elkezdtem élni a saját felnőtt életemet. Ilyen helyzetből is figyelem a szüleimet, a nagyszüleimet. Nem egyszerű helyzet ez a számomra.

Átlépni az egyetemistaéletből a színészi pályára: milyen észrevehető változással jár ez?

Prohászka Fanni: Az egyetemi éveim alatt, amikor kollégiumban laktam, sokat jártam haza. Ha van szabad­időm, azóta is megpróbálom a családdal tölteni. Azt érzem: nem tehetem meg a lassan kilencvenéves nagyszüleimmel, hogy ne keressem fel őket, amikor csak tehetem – fogy az idejük. Erre oda kell figyelnem, miattuk és magam miatt is, hogy utólag ne legyen bűntudatom, hiány­érzetem. Voltak tanáraim, akik elvárták, hogy legyen mániákusabb a viszonyom a saját szakmámhoz. De ebből az időre való figyelésből nem engedek, akkor sem, ha emiatt esetleg azt mondják rám, nem vagyok elég elhivatott. A változás az, hogy most itt vagyok egy idegen városban az eddiginél önállóbb életet élve. Tudok magamért felelni. Kiállok magamért, sokkal inkább összhangba kerültem saját magammal, mint ahogyan az az egyetemen volt. Ez nagy lépés azon az úton, amelyen járva a legtöbb mindent feláldoztam azért, hogy a színházzal foglalkozzam.

Mi az áldozat?

Prohászka Fanni: Nem találok mást, ami fontosabb lehetne az életemben, mint ez. Bár nem vagyok az az elképesztően szenvedélyes alkat, nem az látszik rajtam, hogy folyamatosan izzanék, de mégis ez az, ami érdekel és amit imádok.

Sok idő nem telhetett a kereséssel: tudottan egészen korai döntése, hogy színész lesz.

Prohászka Fanni: Egyszerűen beleszeret az ember – szerintem ez mindenkinél így működik. Előbb csak intuíció, vágy, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Aztán, ahogyan telnek az évek, megpróbálja megfogalmazni, miért is történik így. Nekem például azért nagyon fontos, mert nem viselem jól a hétköznapokat. Azt érzem, belezuhanok a szürkeségbe. És ez olyasmi, ami megóv tőle, hogy befelé forduljak. Amióta ennyi előadásom van, nem nagyon van értelmetlen nap. Bár a színészetre sokan mondják: nem praktikus, nehezebben felfogható az értelme annál, mint ha valaki a postán vagy a boltban dolgozik. De én mindig kapaszkodtam az irodalomba, a színházba. Mert valahogy azt éreztem, ez az, ami képes újraindítani az ember vérkeringését. Az ember a kezébe vesz egy regényt, amitől inspirációt kap. Vagy megnéz egy előadást, ami elgondolkoztatja. Hogy „igen, inkább így élnék”, vagy „lehetnék ilyen ember is”. Vagy csak egyszerűen úgy jön ki a színházból, hogy „mégis szép az élet”. A számomra az Illatszertár például ilyen élmény volt. Nem több, de annyi igen, hogy „de szép az élet”. Végignéztem egy ilyen történetet, ahogyan emberek szeretik egymást. És ez elég.

Színészként azért ennél általában elmélyültebb alkotói és nézői viszonyt követelő feladatai vannak. Catherine, a Pillantás a hídról fiatal nőalakja például, akibe beleszeret a nevelőapja.

Prohászka Fanni: Sokszor megtalálnak ezek a sötét világú szerepek. Ilyesmivel foglalkozni, ez megvisel. Ez is ilyen, bedurvuló történet: a ma is érvényes tabuk egyike. Nem kell messzire menni, hogy mai példákat találjunk erre. Nem ástam magam olyan mélységig bele ebbe a tabutémába, mint ahogy talán lehetett volna, de ebben a darabban Catherine esetében sem erre fejlődik a cselekmény: hamarabb kilép a szituációból. Azért kapaszkodik a szerelmébe, az olasz bevándorlóba, mert ezt látja kiútnak: új életet kezdeni vele, maga mögött hagyva, ami addig történt.

Hol és mit keres, ha személyes élményekből nem építkezhet, mert valamilyen színpadi helyzethez fogható még nem történt meg a saját életében?

Prohászka Fanni: Nyilván az a legszerencsésebb, amikor a szerep találkozik valami fontos, személyes emlékkel, érzéssel, szorongással például, amit bele lehet építeni a szerepbe.

Az Alszanak a halak? esetében mi volt ez a személyes élménye?

Prohászka Fanni: Maga a veszteség. Ez az élmény nemcsak akkor él az emberben, ha valakit örökre elveszít. Sokan lemorzsolódnak mellőlünk az életünk során, ez szintén lehet ehhez hasonló trauma.

Ami a tapasztalatokat illeti, az is egy tapasztalás, hogy jelentős szerepekkel indul a pályán – Catherine mellett például az öné Éva szerepe Az ember tragédiájában.

Prohászka Fanni: Igen, ez óriási dolog. És hatalmas felelősség. Nagyon hálás vagyok ezért a színháznak.

Nem azért kapja ezeket a szerepeket, mert úgy gondolják, ön tudná a legjobban eljátszani? Mi köze akkor ennek a hálához?

Prohászka Fanni: Tudom, hogy sokkal tartozom még a színháznak, a szakmának, saját magamnak. A legjobb, ami velem történhet, hogy ekkora lehetőségeket kapok. Igyekszem megfelelni. Próbálok figyelni arra, hogy minél jobban élvezzem a helyzetet és örüljek neki, és mindent beleadjak. Tényleg nem nagyon szól másról az életünk, így huszonévesen, mint a legtöbbet beleadni és meghálálni ezt a sok bizalmat. És örülök, hogy lehet egyről a kettőre lépni. A monodrámában volt a legtöbb jó élményem egyébként, amikor teljesen azt éreztem, át tudom adni magam a helyzetnek. És ez hihetetlenül felszabadító. Az ember úgy érzi, saját magát oldozza fel az alól, ami fáj, ami nehéz az életben.

Ha képes eldönteni, mikor jó és mikor nem, az fejlett önismeretre vall. Nem kellene kényszeresnek lennie az önreflexiónak, mint ahogy Emir Kusturica hőse hajtogatja az Emlékszel Dolly Bellre? című filmben: „minden nap, minden tekintetben egyre többet fejlődöm.”

Prohászka Fanni: (nevet) Éppen ezt emlegettem a napokban Gyurinak, aki volt osztálytársam, jelenleg pedig kollégám a színházban. Gimnazistaként láttam ezt a filmet, és ez a mondat nekem is nagyon beragadt, sokszor az eszembe jut. Persze, nyilván mindenkinek abban kell előrelépnie, ami hiányzik belőle. Nekem talán sokkal megengedőbbnek kellene lennem magammal, másokkal. Az öröm is tanulható. Ezen vagyok.

- Bujdos Attila -

Szabadságra születve

Ha igaz, amit egyre többen állítanak meggyőződéssel, hogy ez a generációs váltás kora a hazai színházi életben, és ezért is van, hogy sokkal hamarabb kapják a jelentős feladatokat, mint az elődeik, akkor az is kérdés: mit képvisel ez az önök korosztálya?

Prohászka Fanni: Nem tudom. Nem így érzem. A mi generációnk a számomra talajt vesztettnek tűnik. Nem igazán tudjuk a kapaszkodókat, leginkább mindenki saját magáért küzd, nehéz valami ellenében megfogalmazódni. Mi beleszülettünk ebbe az úgymond nagy szabadságba. Ami szerintem abból a szempontból veszélyes, hogy túl sok a lehetőség, és talán ezért is fókuszál szinte mindenki csak magára. Elfolyik az energia. Nekünk itt van ez, hogy kapaszkodhatunk a színházba. Ez óriási valami. Rengeteg embernek nincs meg ez, nem tudják, mit akarjanak az élettől. Hogy merre kellene továbblépniük.

De nem lehet nem észrevenni a fiatalon kapott lehetőségeket.

Prohászka Fanni: (nevet) És ez jó vagy rossz?

Honnan is tudhatnám. A kérdés mindig ugyanaz: amit mutatnak, arról honnan tudják, hogy olyan-e, amilyennek mutatni képesek, és hogy a néző pont olyannak látja-e, mint amilyennek mutatni akarják? Végső soron, hogy amit látunk önökből, az valamilyen új világ üzenete vagy a felmondása annak, amit a mestereiktől tudnak.

Prohászka Fanni: Tényleg nagy dilemma, hogy minden lehet akármilyen. Nincs recept. Egy-egy szerep annyira sok rétegből épül, és rengeteg mindenen elcsúszhat. Ez nem tanulható úgy, mint egy matematika-feladatsor. Bonyolultabb, személyre szabottabb. Hogy hol lesz a te igazságod, azt is neked kell megtalálnod, évek alatt. Figyelhetek akárkit, de ami valakinek jól áll, amitől egy másik művész munkája izgalmas és szerethető lesz, ami miatt jó nézni, az nekem nem biztos, hogy jól állna. Praktikák tanulhatóak persze, és ebben az életszakaszban még szivacsként próbál is magába szívni az ember mindent, ami megtanulható.

Ezekben az előadásokban láthatja a miskolci közönség Prohászka Fannit:

Egy csók és más semmi, Csendes Óceán (tantermi előadás), Az ember tragédiája, Kivilágos Kivirradtig, A kutya különös esete az éjszakában, A ma esti előadás