Akinek a művészet a (m)értékegysége

A napokban Olt Tamás volt a Napló vendége.
A napokban Olt Tamás volt a Napló vendége. - © Fotó: Matey István
Debrecen – Olt Tamás: A színházcsinálónak egyetlen pártja kell, hogy legyen, a társulata.

A jazz és a blues segíti vissza a valóságba Olt Tamást, ha szerelembe esett szerepével, és a színészek számtalan életének egyikét sikerül igazán megélnie. A színész, aki rendezőként előszeretettel állítja szembe közönségét rendkívüli helyzettel, korábban gitározott, míg egy díszletelemen nem hagyta egyik ujjpercét – előadás közben.

Az Absinth és a Hét randi író-rendezőjét a nemzet első számú teátrumába invitálták. Erről, a színház társadalmi szerepéről és a művészet feladatáról alkotott képéről is beszélt nekünk, amikor a váci V4 Fesztivál és Színházi Találkozó, valamint olaszországi útja között berollerezett a Napló szerkesztőségébe.

Nem játék, hanem átváltozás

Nem lehet választani a színjátszás és a rendezés között – válaszolja kérdésünkre, melyik „gyermek” kedvesebb.

– Amiért én szeretek színész lenni, azt egy rendező vagy más színházcsináló sosem tapasztalhatja meg. A nizzai színművészetin eltöltött év alatt sem éltem meg azt a felemelő érzést, ami a színpadhoz köti az embert, mert akkor még a szakma külsőségei foglalkoztattak.

Talán Agárdy Gábor mondta: aki elhiszi magáról, hogy héttől tízig ő Anglia királya, az nem normális, de ha nem hiszi el, akkor nagyon rossz színész. Az ember így nem egy életet él, hanem nagyon sokat: este meghalhat a darabban, majd másnap bemegy és újra játszik, át tud változni. Ilyen alkalom csak néhány van ezen a nagyon hosszú pályán, de a művész estéről estére lehet „szerelmes”. Itthon kétszeri próbálkozásra sem vettek föl a színművészetire, aztán a magyar realista színjátszás mestereivel és Babarczy László vezetésével elindult a kaposvári képzés. A felvételin Mohácsi János egy bugyuta jelenetben elérte, hogy ne eljátsszam a vadászt, hanem valóban én legyek az. Amikor megéreztem, akkor értettem meg, mi a legfontosabb és mindig igyekeztem elérni ezt az állapotot.

Volt ennek hátulütője is: az előadások végén legalább egy óráig nem tudtam kijönni az öltözőből, mert vissza kellett érkeznem a valóságba, meg kellett értetnem magammal, hogy én nem Dmitrij Karamazov, hanem Olt Tamás vagyok és sosem volt szándékomban megölni az apám. Az öltözőmben volt egy kis magnó, amiből szólt a blues és a jazz – mosolyog.

HBN-HABE,RaL

A cikk folytatása a Napló szerdai számában olvasható.








hirdetés