Lombard „Gyíkok” évszázados dicsősége

Az urak röviddel éjfél előtt a velencei illetőségű előkelőséget, Giovanni Paramithiottit voksolták elnökükké, aki egy év múlva adta át a fontos hivatalát Ettore Straussnak. Miért tituláljuk őket emigránsoknak? Nos, mindnyájan az 1899. december 16-án alapított Milan Foot Ball and Cricket Clubot hagyták faképnél, miután nem értettek egyet a büszke rossonerók által képviselt irányvonallal. El is határozták, a stendhali piros és fekete színek helyett a kék és feketét választják a maguk színkreációjául.

Egyébiránt a kozmopolita metropolisban más csapatok is szuperáltak akkoriban. Elég jó reputációnak örvendett az U.S. Milanese, amely fehér-fekete csíkos szerelést nyűtt, valamint az S. G. Mediolanum, annak legénysége fekete-fehér konfekcióban tempózott. (Mediolanum a település ókori neve.) A disszidensek között volt Giorgio Muggiani, aki nemcsak a labda tereléséhez értett mesterien, hanem az ecset és a ceruza bűvöléséhez is, így őt bízták meg az új egyesület címerének kidolgozásával. (Nem mellékesen ő lett a gárda első titkára.) A szakadárok rögvest a következő esztendőben bajnoki címet szereztek, ám nem mindennapi körülmények között. (Akkorra a nemszeretem A.C. Milan már három aranyérmet vallhatott a magáénak.) 1908-ban és 1909-ben a mára az alacsonyabb divíziókban botorkáló Pro Vercelli bizonyult Csizmaország legjobbjának, aligha keltett médiaszenzációt, hogy 1910-ben is élen végeztek az éjfeketében cserkésző „oroszlánok”. Csak hát a „gyíkoknak” becézett lombardok szintúgy 25 pontot szereztek, a szövetség kénytelen volt döntőt kiírni1910. április 24-re. (A modernkori szabályok szerint a plusz 31-es gólkülönbségű U. S. Pro Vercellit illetné a trónus, mert kettővel jobb volt a gólmutatója a riválisánál.) Akadt azonban a dátummal összefüggésben egy apró, viszont meg nem kerülhető probléma, hogy tudniillik a Leoni az ominózus napon katonai tornán vett részt, és hát az ármádiában nem lehetett a rendezvények időpontját ide meg oda tologatni, ezért kérte az U.S.P.V. társulata, hogy a finálét május 1-jén bonyolítsák le. Ebbe a neroazzurrók grémiuma nem ment bele, ragaszkodott az eredeti meccsnaphoz, mire amazok tiltakozásul tizenegy és tizenhárom éves lurkókkal vonultak porondra.

Ne csodálkozzunk hát azon, hogy a Campelli – Fronte, Zoller – Yenni, Fossati I, Stebler – Capra, Peyer, Peterlj, Aebi, Schuler összeállítású kék-feketék irgalmatlanul elnáspángolták a szebb sorsra érdemes kölköket (11-3). A „nemzetköziek” közül mégis csupán Virgilio Fossati I kapott mandátumot az 1910. május 15-én éppen pont Milánóban debütáló olasz válogatottban. A Squadra Azzurra 6-2-re megverte a franciákat, és hősünk is betalált a gallok hálójába. Utóbb Ermanno Aebi is ebben a dicsőségben részesült. A svájci apától és talján anyától származó csatárt 1920-ban honosították, két találkozón lépett küzdőtérre, hogy három találatot szerezzen a szelekció égszínkék dresszében.