Olvasói levél: „sörkarnevál” margójára

Debrecen - Hogy jó-e a cseh sör? Ez nem kérdés. Bár a közismert reklám szerint a cseh sör 150 éve világszenzáció volt… Mindig is az volt, akkor is, amikor 30-35 éve az azóta megszűnt Express Ifjúsági és Diák Utazási Irodában lefoglaltunk egy olcsó kollégiumi szállást Prágában, s az NDK vasúttársaság Budapest Kelet-Berlin között közlekedő éjszakai vonata hálópados kocsijában megérkeztünk általában a Holesovice pályaudvarra, s alig vártuk, hogy egy korsó jó sörrel öblítsük le az út porát. Akkoriban nagy sörhiány volt Csehszlovákiában.

Üveges sört elvétve lehetett kapni, a dobozosról meg csak tudtuk, hogy van olyan. A derék prágaiak kétliteres tejeskannával jártak sörért. Így aztán mi az üres vagy teli kannákat követtük. Meg kell valljam, egyetlen prágai ízlésében sem csalódtunk. Bárhol, bármerre mentünk, mindenütt karakteres, semmihez sem hasonlítható, utóízében kellemes kesernyés sört ihattunk, a mi öblös-pöttyös, kissé esetlen korsónkhoz képest hengeres, hosszant bordázott, jól kézre eső fülű korsókból.

Mindenütt ilyen korsóval találkoztunk. A Hasek regényre az utolsó szögig hasonlító Kehelyben is, ahol kínosan ügyeltek a Ferenc József-kép közismert „ékességére”, a légyszarra. Valamint a „Söröző az Óra alatt”-ban, ahol karakteres, már-már a szilvalekvárra emlékeztető konzisztenciájú, inkább fekete, mint barna sört mértek, illetve mérnek mind a mai napig. Aki az elmúlt években Prágában járt, az megerősítheti, hogy az a báj, ami volt, elmúlt. A Kehelyből egy rózsaszín giccs lett, a fekete sört csapoló meg egy drága étterem.

Szerencsére néhány cseh vendéglős felismerte azt, hogy miért is mennek a külföldiek ilyen helyekre. Egy kis kutatással a közelükben találhatóak igazi prágai kiskocsmák! Olajpadló, nyikorgó fa szék, fa asztal. Az ember bemegy, s megcsapja az az illat, amely visszaröppenti az Osztrák-Magyar Monarchiába. És ezekre a helyekre nem kell szmoking, előzetes bejelentés, asztalfoglalás. A vendég betér, eszik egy jó knédlit, iszik rá egy-két korsó sört, fizet, s távozik. Amíg viszont ott van, a hangulat csodálatos, azt kapja, amit egy ilyen szellemű helytől kapni szeretne.

Azt hiszem, kitalálható, hogy szerelmese vagyok a cseh söröknek. Ezért is várom minden évben, hogy Debrecenben is kóstolhassak. Eleinte volt is ilyen prágai vagy brnói, esetleg Cesky Krumlov-i élményem, amikor az akkor hatályos adó- és vámszabályok miatt kétfarkú oroszlánokért mérték a portékákat. Aztán, ahogyan eltűnt ez a szabály, el is laposodott az egész. No, nem a cseh címer­állattal díszített utalványok eltűnése miatt, hanem, mert egyszerűen „tizenkettő egy tucat” rendezvénnyé silányodott.

A sört nem cseh helyekről mérik, hanem budapesti illetőségű – egyébként biztosan kiváló vendéglátóipari egységek – kvázi kirendeltségeitől. Érezhető, kézzel tapintható a budapestiség a kiszolgálóknál (direkt kerülöm a csapos kifejezést). Ők lejöttek, miközben talán a büdösbürgözdi felmenőkkel rendelkező „Ajulcsi”, „Akatalin” vagy „Azerzsébet”, minden debrecenivel érezteti – akarva akaratlanul –, hogy „itt mindenki egy méterre él a tehén farától”. Egy felsőbbrendű lény magabiztosságával állnak a pult mögött, miközben az általuk mért sörről semmit sem tudnak. Ugyanakkor csodálkoznak, hogy mi, a cseh sör szerelmesei szeretnénk az elérhető maximális minőséget megkóstolni. Ám a „nyolc kerületben”, a „kőrúton”, a „pósta” melletti lakos ilyet nem hozott „le”, mert – saját bevallása szerint – meg sem fordult a fejében, hogy „vidéken” ilyet egyáltalán ismernek.

Egy üdítő kivétel azért akadt, egy Cesky Krumlov-i sört mérő hely. Nem nemi diszkrimináció, de ez volt az egyetlen hely, ahol két feltétel egyidejűleg teljesült. Férfi csapolta a valóban karakteres cseh sört, amilyet vártunk.

Jó lenne, ha legközelebb a szervezők valamelyest az ilyen „apróságokra” is odafigyelnének! S persze a knédlire, mert az is hiányzott.

- Kovács László, Debrecen -