Keserű volt a svájci csoki – de most legyünk megint pesszimisták?

Lehet az embernek rossz napja, lehet ideges, lehet zavart – előfordulhat mindenkivel. Azonban mikor ez éppen egy fontos napon történik egy csapattal – amely ráadásul egy nemzetet képvisel –, bosszantó tud lenni. Mindig izgalommal vártam a nagy tornákat, de tíz éve még csak az álmomban sem gondoltam, hogy a magyar labdarúgó-válogatott sorozatban harmadjára lehet ott a foci-Eb-n. Idénre már eljutottunk odáig, hogy csoportelsőként – ráadásul veretlenül – kvalifikáltuk magunkat a kontinensviadalra, éppen ezért kicsit mindenki előre tekintett.

Aztán jöttek a svájciak, akik az első félidőben lefutballozták a mieinket, és ezzel letörték kicsit mindenki szarvát. Pedig a világranglista szerint a magyarok huszonhatodikak, míg az ellenfelünk tizenkilencedikek, amely a pályán is megmutatkozott. Aztán Varga Barnabás gólja mégis visszahozta a reményt, de az az utolsó pillanatban mégis elszállt, így pont nélkül maradt a csapat. Hazánk nemzeti tizenegye jó húsz percet produkált, arra kell építeni, a többit pedig rögtön el kell felejteni. Kicsit furcsa, hogy míg a meccs előtt rengeteg szurkoló azt mondta, majd a svájciaknak belénk tör a bicskájuk, míg a vereség után mégis annak adnak hangot, hogy túl nagy volt a mellény – de ezek mind végletek, a realitások talaján kell maradni. Arról szó sincs, hogy előre ittunk volna a medve bőrére, de tény, hogy jobbak voltak, mi meg magunkhoz képest gyengébbek – ettől lett leginkább keserű a svájci csoki. Történt, ami történt, ezen mihamarabb túl kell lépni, pesszimista hangoknak most nincs helye.

Örülök, hogy a magyar válogatott az utóbbi időben végre nem a „bal sors, akit régen tép” mentalitással lép pályára. Boldog vagyok, hogy futball-láz van, és a szurkolók már tolonganak azért, hogy jegyhez jussanak a válogatott mérkőzésire. Szombaton jópár vendéglátóhely teraszán is kitették a „megtelt” táblát.

Kritizálni ér, de a jó dolgokat is látni kell. A továbbjutást illetően a helyzet nem túl rózsás, de nem is reménytelen… ja, és még egy dolog: a gulyás akkor is jobb, mint a fondü – legalábbis számomra mindenképp.