Cívis foci – Delejes Debrecen

Debrecen - Immár nyolc évtizede az európai foci élvonalával is versenyképes a debreceni labdarúgás. Kérem a nyájas olvasót, engedje magát meggyőzni arról, hogy Debrecen különleges tehetség-termőhelyi adottsággal rendelkezik a labdarúgás terén, s ez az adottság folyamatosan érvényre jut! Mielőtt bárkinek felforrna az agyvize az állítás miatt: pont annyi türelmet kérek, amennyi az itt következő, az állítást igazoló példák elolvasásához szükséges.

A labdarúgás nevű, stratégiai szintű varázslatos sport általános szabályai a 19. század derekára, végére alakultak ki. A 19. és a 20. század fordulóján szerte Európában sorra alakultak a football clubok. Debrecen sportszerető polgárai tökéletes szinkronban az angol, a spanyol, a francia, a német, az olasz footballistákkal 1902-ben megalapították a maguk clubját, a Loki jogelődjét, az Egyetértés FC-t.

A hőskor

A 20. század első harmadának legdinamikusabban fejlődő csapatsportja a labdarúgás volt. Egy-két évtized elteltével szerte Európában és Dél-Amerikában versengtek a csapatok, a focitorna 1900 óta szerepel a nyári olimpiai játékok programján, 1930-ban pedig megrendezték az első világbajnokságot. Manapság tán még túlzásnak is tűnik rámutatni, de igaz: a magyar foci a múlt század negyedik évtizedére a világ, s természetesen Európa futballjának élvonalába játszotta magát. A magyar válogatott 1938-ban világbajnoki döntőt vívott a taljánokkal. Buktuk a bulit, de világos volt a földkerekség közönsége előtt, hogy a magyar játékerő topkategóriás, a magyar játékosok extra képességekkel rendelkeznek. Ez az értékelés 1938 után legalább további másfél évtizedig hibátlanul megállta a helyét. A magyar válogatott 1954-ben ismét világbajnoki döntőben szerepelt, a csapat klasszisait tapsolva, őrjöngve imádta a publikum.

Hol tartott akkoriban a debreceni foci? A kor világszínvonalú magyar labdarúgásának élvonalába tartozott a korabeli reprezentatív debreceni egylet, a Bocskai FC. A csapat 1930-ban az első vidéki csapatként megnyerte a Magyar Kupát. Olyan közönséget vonzott a játék, amelynek kiszolgálása érdekében 1934-re megépült az első Nagyerdei Stadion. A debreceni közönség meccs­ről-meccsre Európa- és világklasszisoknak szurkolt Debrecenben. Köztük Vincze Jenőnek, aki 14 évesen itt kezdte a pályafutását, innen lett válogatott, s 1938-ban (igaz, akkor már újpesti klubtagként) a vb-döntős magyar csapat kezdőjátékosa volt. Az eggyel korábbi világbajnokság idején a magyar válogatott támadó jobbszárnyát a debreceni Markos, Vincze és Teleki alkották. A debreceni közönség a foci globális térhódításának kezdetén, a múlt század harmincas éveiben általános mércével mérve is a sportág művészeit láthatta testközelből. Nem maradtak imádni való klasszis nélkül a negyvenes évek közepén azok a szurkolók sem, akik Vinczéék játékán nőttek fel. A háborús felfordulás közben feltűnt nálunk egy colos center, Szilágyi Gyula. Erős és technikás, gólerős dalia – a negyvenes évek végén elhappolta őt innen a fővárosi Vasas. Olyan korban verekedte be magát a válogatottba, amikor világklasszisok – Hidegkúti, Szusza, Palotás – versengtek a centerposzton. Ezt a játékos is a debreceni futball közege nevelte topjátékossá.

Ezüstös világ

A magyar forradalom leverése belerongyolt a labdarúgásba is. Világklasszisokat, tehetséges utánpótlás játékosok tucatjait vesztettük el 1956/57-ben. Megroppant a sportág hazai reprodukcióját és fejlődését szolgáló kultúra, a tudás-átruházás és –fejlesztés folyamatossága. A magyar foci ugyan nem számított már egyedi világszámnak, de mindenképp a sportág nemzetközi élmezőnyéhez tartozott. Manapság értékelhetjük csak igazán, hogy rendszeres szereplői voltunk a világbajnokságoknak (1958, 1962, 1966), érmes reményekkel küzdöttünk az Európa Bajnokságokon egészen 1972-ig, összesen három olimpiai bajnokságot is nyertünk. A magyar klubcsapatok versenyképesek voltak a nemzetközi kupákban. Egyetlen példa: az FTC 1965-ben a már akkor is sztárcsapat Juventust verve elnyerte a mai Európa Liga jogelődjét a VVK-t. A közönség klasszisokat láthatott a pályákon hétről hétre – helyszűke miatt ezúttal csak az 1967-ben Aranylabdával elismert Császárt, Albert Flóriánt említem. A fellegek közt jártunk, csak a csúcsra nem nagyon értünk fel, mind esetre a korabeli, hatvanas évekbeli magyar foci Európa elitjéhez tartozott.

A DVSC akkoriban nem volt meghatározó csapat a bajnokságban, de nem volt szomorú a hangulat, mert 1961/62/63-ra megérkezett az új kedvenc. Puskás Lajos hétköznap a Tóth Árpád Gimnáziumban tanult, hétvégén meg a Lokiban csatárkodott. Természetesen elhappolta a korszak kurzuscsapata, a Vasas. Puskás Debrecenből indulva az új klubjával a válogatottságig, bajnoki címekig, a Bajnokcsapatok Európa Kupája legjobb nyolc csapata közé is eljutott. A nemzetközi szintű magyar foci számára értékes játékost nevelt a debreceni labdarúgás.

1934-től számítva elszaladt három évtized, a debreceni közönség egymást követő generációi számára azonban folyamatos élmény volt a helyi nevelésű klasszis játékosok játékának követése.

A sötét középkor

1969-ben fejre álltak a magyar klasszisok. Válogattunk nem jutott ki az 1970-es világbajnokságra, a világvége lángos evéssel tarkított nagyvásári forgatag volt a korabeli magyar sporthangulathoz képest. 1972-ben eljutottunk az Európa-bajnokság akkor még négycsapatos döntő tornájáig, viszont bebuktuk a ’74-es VB projektjét. 1978-ra tért magához a válogatott, akkor ismét világbajnoki résztvevők voltunk, ahogyan ’82-ben és a ’86-os mexikói blama alkalmával is. Klubszinten emlékezzünk meg a következőkről: 1974 tavaszán a korabeli Bajnokok Ligája elődöntőjében az Újpestet az a Bayern München állította meg, amelynek hat játékosa tagja volt a két hónap múltán világbajnoki címet elhódító német válogatottnak; az FTC 1975-ben Kupagyőztesek Európa Kupája döntőt vívott. Rajta voltunk az európai focitérképen, jegyeztek bennünket, csak már nem a felső szinten, hanem a középszint tetején. Mindenesetre nemzetközi mércével mérve is versenyképesek voltunk még. Nagy csatákat vívtunk, s nüansznak kereszteltük el azokat a hibáinkat, amelyek miatt egyre gyakrabban estünk orra az igazi siker küszöbén.

Vissza Debrecenbe! A szurkolók még az ifjú kedvenc, Puskás Lajos elvesztésén járatták az agyukat, amikor bekövetkezett egy nagyobb baj: kipördültünk az első osztályból 1965-ben, de úgy, hogy legközelebb 1979-ben jutottunk vissza. A nemzetközi klasszisok játékához szokott közönség a másod­osztály harcait kukkolhatta. Még ebben az időszakban sem apadt el a tehetségforrás. Nem egészen tíz évvel Puskás távozása után új kedvenc nyargalt a jobbszélen, Bodonyi Béla. Biztosan és éppen kilátszott volna egy nagyvödörből, ha beleállt volna, de nem a termete minősítette a játékát. Gyors, technikás, gólerős jobbszélső volt, 18 éves korára neki tapsolt a publikum. A korszak hervasztó realitása következett: Debrecen neveltjét 1976-ban elvitte Budapesti Honvéd. 27-szeres válogatottá érett, szerepelt világbajnokságon, a kontinens „felsőszéleközepe” szintjén teljesítő magyar foci meghatározó 40-50 játékosa közé jutott. Nem itt teljesedett ki a pályafutása, de itt nevelték. Amint itt nevelték a következő meglepetés­srácot, aki Bodonyi távozása után két évvel, 18 évesen mutatkozott be az akkor még másodosztályú DVSC-ben: Sallai Sándorról van szó. Nem zsonglőrként irányított, nem volt cselgép, azonban agyon se lehetett verni, és a kor követelményeinek megfelelően képzett volt. A Vasas után a Budapesti Honvéd is ragadozónak minősült, 1983-ban elvitte Debrecen ifjú, akkor már a válogatottban is bemutatkozott csillagát. 55 alkalommal volt válogatott, két világbajnokságon (1982, 1986) szerepelt. Törzstagja volt annak a nemzeti tizenegynek, amelyet 1985 táján a nemzetközi szaksajtó Európa vezető válogatottjaként jegyzett, s amelyik máig utolsóként nagy tornán szerepelt. Az is igaz, hogy 1986-ban a ruszkik kitartották a lábukat, mi pediglen eltaknyoltunk, fel se álltunk, amíg hat gólt be nem vágtak nekünk, s ez Sallai karrierjének sem tett jót.

A debreceniek Puskásnak, Bodonyinak, Sallainak szurkoltak itt is, a válogatottban is. Újabb három évtized alatt is megtörtént: Debrecenben neveltük az édes tehetségeket, aztán vitték őket, mint a cukrot.

Főnixmadarak

Mexikó, 1986 – napszúrást kapott a magyar foci. Tipikus tünetek: fejfájás, egyensúlyzavarok válogatott és klubszinten egyaránt. A mai olvasók nagy hányada vélhetően már közvetlen tapasztalatokkal rendelkezik a mexikói kudarc utáni korszakról. Hát, barokkos túlzás lenne a kontinentális top közelébe minősíteni a labdarúgás magyar változatát.

Debrecenben mégsem szakadt meg a harmincas évek óta tartó tehetségfejlesztési projekt. Még nem telt el tíz év Sallai távozása után, amikor a Loki újabb neveltjei szorítottak helyet maguknak az első csapatban. Sándor, Dombi, Madar – nem volt olyan szerencséjük, hogy a magyar foci arany- vagy ezüstkorába szülessenek bele, de volt annyi tehetségük, erejük, hogy tűzbe hozzák a debreceni közönséget, megmentsék a helyi atmoszférát a magyar focit fojtogató szmogtól, s aranykorszakot varázsoljanak a Nagyerdőbe. Nemzetközi tekintetben is villantottak. Kulcsjátékosai voltak a 24 évi szünet után olimpiai tornán szerepelt válogatottnak, s klubszinten megalapozták azt az útvonalat, amely Bajnokok Ligája, Európa Liga csoportkörös szerepléshez vezetett. Itt választották ki és nevelték fel őket. A generációjuk 1994-től markáns szereplője volt a magyar focinak. Az ő színre lépésük után szinte „takkra” tíz évvel megérkezett a közönség elé Nyírlugos csodagyereke, Dzsudzsák Ágyúláb Balázs. Ő az egyéni pályafutásával igazolta, hogy Debrecenben nem veszett el a klasszisnevelés képessége. Lelkesen idézhetjük fel azt a meglepetést is, amikor az adott hét elején Varga Jóska még piros-fehérben edzett, majd a hétvégén a Bundesligában lépett pályára – nyilván azért, mert a képességeit német szintre alkalmasnak ítélték. 2016 februárjában kézenfekvő Balogh Norbert példájával előhozakodni. Nem Hollywoodban, nem is Vajna kormánybiztosnál írták az élete sztoriját, nem filmen láttuk és látjuk, amint egy böszörményi lakli fiú a Serie A-ban dolgozó döntéshozók szerint immár nem ide, hanem oda való. (Feltételezem, hogy nem vitatjuk az olasz foci erejét: a válogatottjuk hétszer szerzett érmet világbajnokságokon, ebből négyszer aranyat; eredményesek voltak a múlt század első harmadában, a derekán, a végén, a XXI. század elején is igazolták, hogy topkategóriásak. Szóval Norbi most abban a közegben pallérozódik…)

A cívisváros értéktermő képességei között igazoltan ott van a bravúrképes focista fellelése és nevelése. Testetlen erő dolgozik itt, amely erőforrást nyújt a megfigyelők, nevelők, edzők, tehetségek és szurkolók mindenkori tömegének. Folyamatosan megmutatkozik a srácokban megbúvó tehetség, töretlen a debreceni szurkolók klasszisok iránti áhítata, a kettő együtt „cíviskombó”. Biztos vagyok abban, hogy ezekben a hetekben már itt szaladgál valahol a környezetünkben az a fiú, akinek a neve 2022-ben, vagy 2023-ban szerepel majd a címlapokon. Megtalálják, mert nyolcvan éve mindig megtalálják a soros klasszist.

Krecz Tibor,

újságíró, a Nagyerdei Stadiont üzemeltető MSE Kft. marketingvezetője