A Napló vendége Solymosi Péter - „Bírói hibák mindig is lesznek”

Labdarúgá - Solymosi Péter tíz éve fújja a sípot az NB I-es labdarúgó-bajnokságban, a sípmester Veszprémben látta meg a napvilágot, de néhány éve Debrecenben él. A negyven esztendős játékvezető készséggel állt a téli holtszezonban lapunk rendelkezésére.

Egy ideje Debrecenben él, mit kell tudnia a Napló olvasóinak az Ön pályafutásáról?

Solymosi Péter: 1995-ig futballoztam Veszprém megyében, ugyanis veszprémi születésű vagyok. Kilencvenötben vizsgáztam le, mint játékvezető az edzőm tanácsára, ugyanis renitens labdarúgónak számítottam és nem azért, mert túl durva lettem volna, hanem mert gyakran osztottam az észt a bíróknak. Ezután még másfél évig fociztam, majd 97-ben álltam játékvezetőnek. Kezdetben megyei első osztályú mérkőzéseket vezettem az ifik és a felnőttek között, majd tíz évvel ezelőtt bemutatkozhattam az élvonalban is.

Mi inspirálja Önt hétről hétre ezen a pályán?

Solymosi Péter: A játékvezetés nagyon érdekes és szép szakma. Annak ellenére, hogy nagyon kevés kisgyerek készül futballbírónak, nagyon jó dolog a labdarúgásban tevékenykedni. Nem sok embernek adatik meg, hogy eljusson játékosként a legjobbak közé, de játékvezetőként olyan közegben dolgozhatom, amely nagyon vonzó számomra. Nyilván nem könnyű elkezdeni ezt a pályát, hiszen ha valakinek „csak” egy megye II-es meccset kell is levezetnie, ott is mindenki a bírón szeretné levezetni az egész héten felgyülemlett feszültséget.

Mi a játékvezetői hitvallása, milyen irányelvek szerint vezet egy-egy mérkőzést?

Solymosi Péter: Olyan játékvezetőnek szeretném hinni magam, aki megpróbálja minél folyamatosabbá tenni a játékot, hogy élvezhető legyen az adott kilencven perc. Úgy vélem, a játékosok is egyre inkább ezt szeretnék, ellentétben a korábbi esztendőkkel, amikor a magyar futballisták jobban igényelték, hogy le legyen fújva minden apróbb szabálytalanság, mert ha néma maradt a síp, a következő pillanatban már jött a törlesztés. Hozzátenném, hogy Magyarországon az is közrejátszik a sok szabálytalanságban, hogy a pálya talaja nem megfelelő minőségű. De ma már itthon is az a törekvés, hogy minél több test-test elleni ütközést engedjenek meg a bírák. A pártatlanság az alap, szeretném, ha teljesítményemmel segíteni tudnám a magyar labdarúgás színvonalának emelkedését. Ehhez biztos hátteret nyújt a kiegyensúlyozott családi hátterem, ami nélkül nem tudnék megfelelően teljesíteni.

Milyen szempontok szerint dől el egy forduló bíróküldése, készül-e azokból a csapatokból, akiknek vezetni fog a hétvégén?

Solymosi Péter: Az adott megyében élő játékvezető nem vezethet az ott székelő csapatnak: én amióta Debrecenben lakom, nem vezetek a Lokinak, sőt a közvetlen riválisainak sem. Esetleg ha valakinek gondja akadt egy stadionban, akkor egy ideig oda sem küldi a Játékvezetői Bizottság. A „leiratkozás” egyébként már megszűnt, nincs olyan, hogy a klubok kérhetik, melyik bíró ne vezessen nekik. Mindig hétfőn dől el, ki melyik mérkőzést vezetheti a hétvégén. Az tény, hogy mi készülünk a csapatokból, a csapatok pedig belőlünk. Jómagam felidézem a két gárdának vezetett legutóbbi meccseimet, megnézem, ki miként szerepel a bajnokságban, utánanézek, mennyire várható feszült meccs, kik azok a játékosok, akikre esetleg külön figyelmet kell fordítanom. Persze, szó sincs arról, hogy valaki fekete báránynak számítana nálam, de nem árt felkészültnek lenni és esetleg már az öltözőfolyosón váltott három-négy mondattal elősegíteni, a meccs problémamentes lebonyolítását.

Mi a véleménye a bevezetett, illetve tervezett újításokról, gondolok itt a videóbíróra és az ötödik, illetve hatodik játékvezető megjelenésére.

Solymosi Péter: Nyártól nálunk is bevezetik a hat játékvezetős rendszert. A hat bíró alkalmazásának előnye elsősorban abban rejlik, hogy több rejtett szabálytalanságra derülhet fény a büntetőterületen belül és ez mindenképpen sokat lendít a bíráskodás eredményességén. Emlékezzünk csak a francia-ír pótselejtezőre, ha ott van egy alapvonalon álló ember, könnyen lehet, hogy az írek jutottak volna tovább, hiszen a francia gólt kezezés előzte meg. A videóbíró bevezetése pénzkérdés: kíváncsi lennék rá, ezt hány élvonalbeli klub tudná finanszírozni. Pedig ez a rendszer csak úgy működhet, ha minden stadionban jelen van a technika.

Sokakat érdekelne, hogy az úgynevezett fülesen keresztül hogyan kommunikál a játékvezető az asszisztenseivel, mi hangzik el ott meccs közben?

Solymosi Péter: Először roppant furcsa volt a szerkezet használata, ám azóta eltelt két-három év alatt kialakítottunk egy kommunikációs formát. A cél, hogy a lehető legkevesebbet beszéljünk, csak az adott szituációról essék szó, különben elvonhatja a figyelmünket a játékról. Hallottam olyan városi legendát, hogy valaki énekelt a kollégájának meccs közben, de erről nem tudok semmilyen konkrétumot... Ami érdekes lehet: nem szabad használnunk a „nem” szót. Ugyanis ha a büntetőterületen belül történik valami, nem mondhatja azt az asszisztens, hogy „nem tizenegyes”, ugyanis ha véletlenül nem hallom a „nem” szót, akkor félreérthetem a kollégám reagálását.

Az utóbbi hónapokban felvetődött, hogy Magyarországon is szükség lenne főállású játékvezetőkre. Ön hogyan vélekedik erről?

Solymosi Péter: Azt ne gondolja senki, hogy most nem készülnek föl lelkiismeretesen a játékvezetők egy-egy mérkőzésre! Hiba lenne azt várni, hogy ha nyártól csak profi játékvezetők fújnak a pályákon, akkor hibátlan lesz a bíráskodás, azonban az kétségkívül igaz, hogy a játékvezetés mára túl nőtt azon, hogy elmegyünk hétvégén és levezényeljük a meccset, ami két órát vesz igénybe. Ez sokkal több időt igényel, amit nem mindenkinek tolerálnak kellően a munkahelyén, ilyen szempontból mindenképpen pozitív lenne a változás. Ha ez bekövetkezik, többet lehet és kell is követelni a játékvezetőktől.

A meccsek közben és után az edzők előszeretettel bírálják a játékvezető munkáját, miként éli ezt meg?

Solymosi Péter: A szabályok szerint a tréner a technikai zónában mozoghat, de sem szavakkal, sem gesztikulációval nem bírálhatja a döntéseinket. Csak egy példa: Sisa Tibor rendkívül intelligens, talpig úriember. Ő mindig annyit tett csupán, hogy széttárta a karját, mi magunk közt csak „Jézus-jelzésnek” hívtuk ezt. Ez egy számonkérő gesztus, a tartalék játékvezetőnek ezzel rögtön foglalkoznia kell, hiszen mozdulatával feszültséget generál a nézőtéren és a pályán is. De Urbányi István is, még az Újpest edzőjeként elismerte, neki fontos, hogy a közönség presszionálja a játékvezetőt és az ellenfél játékosait. Ez hozzátartozik a futballhoz, nem könnyű kezelni, de arra törekszünk, hogy minden trénerrel és labdarúgóval szót tudjunk érteni.

Melyik volt az utóbbi időben a legrázósabb mérkőzése? Előfordult már, hogy félt valamelyik stadionban?

Solymosi Péter: A 6–0-ás Újpest–Fradi az emlékezetesre sikeredett, a fradisták azóta is a véremet akarják és azt gondolják, valamiért én gyűlölöm a szeretett csapatukat... Biztosan volt olyan szituáció a meccsen, amit talán másképp ítélnék meg, de hogy szándékosan akarnék ártani valamelyik gárdának is, az nonszensz. Félni sosem féltem, még annak idején sem, amikor megyei összecsapásokat vezettem. Egyébként pedig magasabb szinten olyan komoly biztonsági előírások vannak, amelyek kizárják, hogy bármilyen atrocitás érjen bennünket.

Tamás Nándor