(Savanyú) uborkaszezon

Nem volt jó évük az idén se az uborkatermelőknek. Kellett volna hozzá az egyenletes tavasz, meg a szelíden induló nyár, amely hőérzetünk előjátékaként hozzászoktat bennünket a vad UV-sugárzás meteorológiai riadójához. Nem. Minden egyszerre. A fordított végletek mennydörgései meg hideghullámai a szervezetünknek is a kiegyensúlyozott termelésű ügymenetnek betette az ajtót. Ám egyet még ők sem tudtak elrontani a naptárban: az uborkaszezont. Boda István írása.

Persze hogy megnézem újra, hisz annyi benne az üdítő gügyeség, hogy majd elhányom kezem-lábam.
Az ezúttal is menetrendszerűen érkezett. A tévécsatornákból csak úgy dől az unalom. Az üres járatok között még az olyan filmre is ráfanyalodnak, mint az „egykor nagy sikert aratott” Állami áruház. Persze hogy megnézem újra, hisz annyi benne az üdítő gügyeség, hogy majd elhányom kezem-lábam. Ebben a gyöngyszemben is az osztályellenség persze hogy piszokul felsült, s a főkönyvelő pedig, aki eddig csak észrevétlenül élte a maga szürke kis életét esélyhez jut. Fontos ember lesz, kikérik a véleményét. Ez őt annyira meghatja, hogy hazamegy, és otthon az esti villanysugárzásban odaáll az első álmában megdicsőült kis unokája ágya mellé, majd elénekli neki a Rákosi éra legszívbemarkolóbb jövendőmondását.

Feleki Kamillra hárult a feladat, hogy beénekelje a hallhatatlanságba az érzelgős balladát, amit aztán sikeresen meg is tett, s ez a dal vezette a sikerlistát. Kicsit selypegősen, kicsit hangját is mórikálva adta elő, hogy őneki anno milyen szolgasors jutott, hajlongania kellett mások előtt, de – itt jött a jóslat fortisszimója – „most már büszkén mondja szám, boldogabb lesz az én kis unokám!” Csak zárójelben: szívesen megkérdezném az azóta bőven férfivá cseperedett „nepos”-tól, na faszikám, bejött, amit nagyapi jósolt annyira megindítóan?

De félre az iróniával. Szezonális csemege a „Dalolva szép az élet” című filmalkotás is. Abból sem kisebb konfliktus üzen az alkotónak, mint az „Acélhang” nevet viselő üzemi férfikórus és az azt vezető karnagy különvéleménye. Bődületes emlék ez is, amiben nem kisebb színészek feszítik keresztre magukat, mint Soós Imre, Tompa Pufi, Ladányi Ferenc. Most halálra röhögnék magukat, ha szembesülnének egykori képmásukkal. Nem ők az egyetlenek. Viszont filmtörténeti érdekesség: a fiatal Simándy József akkor és ott jut először lehetőséghez, hogy a Hazám, hazám című Bánk báni áriát előadja. A tenor azzal ívelt a magasba.

Ha már ilyen lazára fogtam ezt a jegyzetet az uborkaszezonnak köszönhetem, hogy hozzászoktam egy sajátos tévéműfajhoz, amit csak „közéleti vitaműsornak” keresztelt el a „blickfangfelelős”. Van belőlük dögivel. A hír tévében tűnt fel leginkább, amikor is a csatorna 180 fokos fordulatszáma keltette fel a figyelmemet. Hallgatván hangsúlyváltásukat mihamar rájöttem, hogy esetükben is csak él a régi igazság: rablóbul lesz a legjobb pandúr. Ezt csak tényként állapítom meg, mert egy-egy ilyen produkcióba belemerülve rá kellett ébrednem: én mindezt élvezem.

Pláne élvezem, ahogyan egy-egy sportága szakterületének névelnevezésével hirdetik magukat, nemcsak poentírozva a kínálat lényegét, hanem jelképpé is minősítve annak küzdelmi tartalmát. Például: Csörte! Kard, párbajtőr, szópárbaj s bár egyikőjük sem az a Kárpáti Rudolf, a maguk szintjén élvezetesek. Aztán a kedvencem: Szabadfogás! Persze a felállásban itt is van egy kis svindli, mivel hogy, akivel birkóznak, ő csak virtuálisan van jelen. Szóval a gyerekek nem egymást gyömöszölik, hanem a kormányt és Orbánt szidják egymást túlkiabálva. Nem hogy a szókincs, de jelző, főnév, állítmány mind egy irányba tart.

Olykor le-lemaradozok, de ha már szabadfogás egy idevágó emlék jut eszembe: Irinyi Karcsival – másoknak Károly, a Kossuth Lajos Tudomány Egyetem tanára a történelmi tanszék jeles professzora – egyetemi éveink legelején hozott össze jó sorsom. Ő Biharból én a Nyírség északi csücskéből jöttünk, s meghitt barátságunk a Rózsa Ferenc bölcsészkollégiumban kezdődött, a régmúlt évek ködbe vesző idején. Ő mesélte: tudod én nemrégiben is még aktív sportoló voltam. Birkóztam. Aztán abbahagytam. Egy péklegény volt az ellenfelem s az tűnt fel, hogy kezdés előtt ketten fogták a szőnyeg szélén. A bíró intett, nekem rontott és egy perc alatt úgy összecsomagolt, hogy szinte kezem-lábam kiment a helyéből. Vertem a szőnyeget, hogy feladom, de semmi. Négyen szedték le rólam. Kiderült tök süket. Hát így ment el a kedvem a birkózástól. Arca hangja most is előttem, de mint az Ady-vers mondja: Az Úr Illésként elviszi mind, kiket nagyon sújt és szeret.

S zárótételként: Az ATV sem nélkülözi az odamondogatós műsorokat. Az egyik ilyen kínálatként fut: Csatt! Alcím: az összeütközés elkerülhetetlen. Csak bizakodom, hogy talán mégis.

– Boda István –

Címkék: ,







hirdetés