Rácsrádió

Úgy érzem magam, mint egy filmben, – ami Woody Allen, Benny Hill és Tibi atya egy csendes sörözésének következményeként jött a világra – amikor hallom, hogy a (nem annyira határtalan) éterben felcsendül Csiki Csikánó és Kazinczy Pierre hangja, miközben felkonferálják a telepi rapzenei válogatást. Horváth Borbála jegyzet.

A váci börtön rádiójának létezése elsőre legalább annyira valószínűtlennek tűnik, mint a fentiek találkozása – különös tekintettel arra, hogy az angol abszurd humor képviselője már nincs az élők között.

A rádió neve annyira kézenfekvő, hogy már épp emiatt nem jutna eszembe: Rács FM.

Az ego horkad fel bennem először. Évekig tanultam ezt a szakmát, mert mindenáron akartam – a szüleim pedig forintosítani is tudnák ezt az árat. Mindennap hálával, tisztelettel vettem fejemre a fülest. Erre valaki, aki nemhogy a főiskola és a munkaerőpiaci verseny, de még az alapvető társadalmi együttélés szabályait sem tudta betartani, teljes joggal mikrofon mögé ül. Sőt terveik szerint a három börtönrádió közös munkájával egy magazinműsort készítenének, amelyet országszerte terjesztenének.

Hamar tűnik belőlem a méreg azonban, amikor az egyik szerkesztőtől azt hallom: „az első rabtársammal készített interjú után rájöttem, ezzel hatni tudok. Miután beszélt magáról, a többiek nem úgy néztek rá, mint a kemény gyerekre, hanem, mint a emberre akivel ez meg az megtörtént. A lelkiséget szeretném hangsúlyozni.” Másikuk így érvelt: „Ha több ilyen rádió lenne, kevesebb ember gondolkodna hülyeségeken, nem azzal foglalkoznának magányukban, hogy kinek ártsanak.” Megértettem végre. Ezért megéri.

– Horváth Borbála –








hirdetés