A pünkösd szó eredeti görög nyelven pentekosztét, azaz ötvenedik napot jelent húsvéttól számolva.
A pünkösd aratási hálaünnepet is jelentet, vagyis a mindennapi kenyérért való hálaadás napját úgy, hogy a szegényeknek ott kellett hagyni a termés egy részét. Milyen széppé tenné az életünket, ha a mostani eperszedéskor a tulajdonos „szedd magad” akció során otthagyná a rászorulóknak az eper egy részét.
Pünkösdkor ünnepelték a törvényadás ünnepét, amely tartalmazza ma is számunkra a nélkülözhetetlen erkölcsi normákat: Ne lopj! Ne hazudj! – és így tovább, vagyis szeressük az Urat és szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat. Szokták emlegetni ezen az ünnepen a piros pünkösd napja elnevezést is, melynek jelentése, hogy ekkor a miseruhába öltözött szolgálattevőnek a piros ruhát is fel kellett vennie magára (Tolnai világlexikon). Napjainkban fájó szívvel tapasztaljuk, hogy egyes emberek az amúgy is nehéz terheket cipelő életünket megszomorítják, mert kiskirályoknak vélik magukat, a segítségre szorulón is átgázolva a szívükben pislákoló utolsó reményt is gonoszul kioltsák.
Nem így cselekszik az Úr Jézus, ő mindig legközelebb áll segítő szándékkal a szegényekhez, a betegekhez, a csüggedtekhez, a létminimum alatt élőkhöz és felkarolja a sok-sok összeomló életet, célt és állandó jelenlétét ígérve.
A pünkösdi királyválasztás igazi tétje tehát: vagy egy mulandó ember hatalmában bízunk, vagy Krisztus örökkévaló erejét, és segítségét kérjük mindennapi erőtlenségeinkben.
– Jászai Gyula, nyugalmazott református lelkész –
