2018.11.15. 12:14

A siker narratívája: az ember, aki hősöket álmodott a világnak

Debrecen - Stan Lee a lehető legnagyobb lábnyomot hagyta a populáris kultúrában, amit ember csak hagyhat.

A hétfőn, 95 éves korában elhunyt Stan Lee Stanley Martin Lieber néven született romániai zsidó bevándorlók gyermekeként New York-ban. 1939-ben került a Timely Comics-hoz, a Marvel elődjéhez. Először kvázi kifutófiúként kezdett a cégnél, ő hozott például ebédet a munkatársaknak, de beszállt a korrektúrába is, valamint ő volt az, aki eltüntette a ceruzanyomokat a kész oldalakról. Lassan, de biztosan mászta meg a ranglétra fokait, mígnem az 1950-es évek végén karrierje komoly szintet lépett.

Új utak, új hősök

A rivális DC Comics sikerét látva Martin Goodman kiadó-tulajdonos arra kérte Lee-t, hogy alkosson meg egy vadonatúj szuperhőscsapatot. A szerző addigra már kicsit belefásult a képregényekbe, úgy gondolta, ez a műfaj totális zsákutca számára, ám végül felesége unszolására mégis hozzálátott a feladathoz. Addig merőben szokatlan oldalról közelítette meg a kihívást: a rátermett, fizikailag és mentálisan is közel sérthetetlen hőstípus helyett inkább sebezhető, nem kimondottan makulátlan személyiségű karakterekben gondolkodott. Meg szerette volna mutatni az embert az álarc mögött, annak minden gyarlóságával együtt, ábrázolva azok mindennapi problémáit a párkapcsolati gondoktól kezdve egészen az önemésztésig.

Lee ezzel a húzással két lényeges dolgot is megváltoztatott a képregényes történetmesélésben. Egyfelől közelebb rántotta olvasóit a figurákhoz, másrészt pedig kimozdította a műfajt abból a sztereotípiából, hogy a képregények csak a gyerekekhez szólnak. Nem is feltétlenül arról van itt szó, hogy alapjairól építette volna fel újra a modern hős archetítpusát, a személyes faktort sokkal inkább egyfajta pluszrétegként helyezte rá a figurákra. Azzal, hogy ezt a dimenziót is beemelte a narratívákba, Lee új olvasói réteget mozdított meg és vonzott be sikeresen a ebbe a világba, a lépés pedig, talán mondani sem kell, pénzügyileg is jó döntésnek bizonyult.

Lee első szuperhőseit Jack Kirby szerzőtársával közösen hozta létre, már a Marvel Comics név alatt. Ez volt az 1961-ben indult Fantasztikus Négyes-sorozat, amely elképesztő sikert aratott. Ezt látva a páros igazán elengedhette a fantáziáját: így született meg a tudósból dühöngő zöld szörnyeteggé változó Hulk, a milliárdos playboy Vasember, az északi mitológia alapvetéseiből táplálkozó Thor, és a különleges képességek mögött megbújó emberi dilemmákra talán legjobban fókuszáló X-Men-csapat is. Lee és ugyancsak rendkívül tehetséges társa, Steve Ditko közös munkájának pedig többek között a Marvel-univerzum máig legnépszerűbb és legtöbbet licenszelt figuráját, Pókembert köszönhetjük.

A Marvel és Stan Lee nem mereven elkülönülő sztoriszálakban, hanem univerzumépítésben gondolkodott, ahol az egyes hősök történetei hol összekapcsolódtak, hol kissé eltávolodtak egymástól, a füzetekben tehát finoman szólva is gyakori elem volt az állandó oda-vissza utalgatás, kikacsintás és vendégszereplés. Ezzel akarva-akaratlanul is arra ösztönözték az olvasót, hogy igyekezzen minél több történeten keresztül részese lenni a nagy, kerek egésznek.

Lee 1972-ben hagyta abba a havi rendszerességű képregényírást, átvette Goodmantól a kiadói szerepet (rövid ideig még az elnöki pozíció is az övé volt), és minden tekintetben a Marvel Comics vezéralakjává, emblematikus figurájává vált. Közvetlen, emberi stílusa miatt a közönség imádta Lee-t, és Lee is a közönségét, ezért gyakran megfordult például képregényekhez kapcsolódó rendezvényeken.

Mozgó képregény, mozgókép-regény

A Marvel és képregényguruja ekkor még valószínűleg nem gondolta, hogy Hollywoodban legalább akkora nyomot hagynak majd, mint a képregényfüzetek területén. A képregényfilm, mint műfaj már régóta nem ismeretlen a mozi világában, elég csak Tim Burton Batman-filmjeire, Sam Raimi Pókember-trilógiájára vagy mondjuk a Penge-mozikra gondolnunk. A Marvel viszont a 2000-es évek közepén úgy döntött, a mozgóképek világába is átmenti azt, amit a képregényrajongók igazán szeretnek; a karakterek hétköznapiságát és az univerzumjelleget. És ezzel iszonyatosan nagyot húztak.

Kevin Feige producer vezetésével 2007-ben beindították saját filmes univerzumukat, ami jelenleg 20 műből áll - ezek együtt félelmetes, 17,5 milliárd dolláros bevételt hoztak a stúdiónak. A siker egyik alappillére az előre gondolkodás: a készítők a forgatások alatt pontosan tudták és tudják most is, hogy mondjuk öt év múlva hol tart majd a cselekmény. Érezhetően nem ad hoc-jelleggel dobálják egymásra a paneleket, filmjeik narratív szempontból nem csikorognak, konzekvensen, szinte kézen fogva viszik végig egy-egy szubtörténeten a nézőt, aki így filmről filmre érzelmileg egyre többet invesztál a karakterekbe. Ezek a sztorik alapjában véve nem különböznek a klasszikus hollywoodi recepttől (akció-humor-dráma szentháromság, ugye), és részben műfaji sokszínűségüknek (láttunk már többek között heist-filmet, fantasyt, de még thrilleri elemeket is), részben pedig lényegében tökéletes szereposztásuknak köszönhetően rendre betalálnak a mozifogyasztók többségénél. A tervezés alapossága a színészhasználatban is megmutatkozik: a főbb szereplőket több filmre előre leszerződtetik, megakadályozva ezzel azt, hogy valaki idő előtt távozzon a buliból, és cserére legyen szükség.

Csakúgy, mint a képregényeknél, a Marvel részéről itt is érezni az univerzum fölötti abszolút kontrollt: a nagy, közös hajót minden külön kis sztoriszál egy irányba evezi, és ez a hajó legalább olyan stabilan halad előre, mint az, amelyikkel Hulk lógott meg a Sakaar bolygóra. Az elképesztő pénzügyi sikerrel új fejezetet nyitottak a populáris kultúrában (a filmtörténelem 10 legtöbb bevételt termelő alkotása között 4 Marvel-filmet is találunk), univerzumépítésüket pedig többen próbálták meg lemásolni inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.

És bár Stan Lee nem vett részt a filmek mögötti kreatív ötletelésben, nincs olyan mozi a Marvel-univerzumon belül, amiben ne tűnt volna fel egy-egy rövid kameó erejéig. Kapcsolata a mozirajongókkal így talán időtállóbb lesz, mint ha a háttérből mozgatta volna a szálakat.