Mindig is a volt televíziós marad

Hajdúszoboszló - Anno az én tévém – ezzel a címmel tartott előadást Endrei Judit Hajdúszoboszlón november 28-án. 1976-tól 1998-ig dolgozott bemondóként, műsorvezetőként a Magyar Televíziónál, számtalan műsor fűződik a nevéhez. Judit a fürdővárosban őszintén, egy kis humorral fűszerezve beszélt arról, hogyan lett a félénk, vidéki kislányból televíziós személyiség. Az esemény kapcsán alkalmunk nyílt beszélgetni vele.

Könnyed nosztalgiázásra hívta közönségét; milyen érzés ilyenkor kiállni az emberek elé, és feleleveníteni azt a két évtizedet, amit a televízió képernyőjén töltött?

Bármivel foglalkoztam az elmúlt húsz évben, az emberek s főként a saját korosztályom számára a volt televíziós vagyok. Akárhol tartok előadást vagy tréninget, egy idő után elhangzik a kérdés: milyen volt a tévében, milyenek voltak a kollégák? Ez természetesen nagyon jó érzés, mert tudom, azért jönnek el ennyien, mert kíváncsiak rám, mert kedveltek. Nem úgy mesélek, s nem azért írtam könyvet, hogy visszasírjam a múltat, hanem sokkal inkább örülök, hogy ez az életem része volt, örülök, hogy átéltem mindezeket.

Még mindig ismerősként kezelik az emberek, pedig annyi arc, annyi műsor volt a televízióban ön után is. Miből fakadhat, hogy úgy tűnik, még mindig visszavárják a képernyőre?

Huszonkét év sok idő. Én akkor tévéztem, amikor még nem volt ekkora választék, így meg tudtam „ragadni” a szemekben, a szívekben. Hihetetlen nagy munka van abban, hogy még ma is itt vagyok. Körülöttem nincsen menedzserek, producerek hada, mindent magam végzek ma is, a találkozóim megszervezésétől kezdve a könyvek csomagolásáig. Másik nagy témám a tévén túl az, hogyan éljünk aktívan ötven felett. Valamiféle erőforrás vagyok sokak számára, legalábbis bízom benne, hogy elhiszik nekem: nincs miért pánikba esni, mert az idő múlik.

Gondolta volna 42 évvel ezelőtt, amikor képernyőre került, hogy ebből ez fog kisülni?

Fogalmam sem volt, soha nem készültem, nem is vágytam ilyen pályára. Mindig jó kislány, eminens tanuló voltam, próbáltam apukám elvárásainak megfelelni, s ez meg is maradt: ha csinálok valamit, akkor minél jobban csináljam. Vitray Tamás és a nagy öregek szoktak arról mesélni, hogy van megtanulható része a bemondói munkának: megtanulod, hogyan nézz a kamerába, hogyan ülj, hogyan kérdezz, de van a képernyőn való jelenlétnek egy olyan része, ami belőled fakad: ahogyan megszületsz, amilyen a személyiséged, amit képviselsz. Nálam a szorgalom, a kitartás összeadódott ezzel a valamivel, amit nem tudok megfogalmazni. Ez a két dolog jól ötvöződött, valószínűleg ez is hatással volt a nézőkre, ezért lett ilyen színes és gazdag pályám, ha tévés életemre gondolok, meg persze az azutáni is.

Lehet kiemelni a 22 évből legszebb és legnehezebb pillanatokat?

Nem fogok tudni egyet, mert tolulnak elő az élmények, az emlékek, a műsorok. A Hétvége volt a vízválasztó, az Ablak csapatába bekerülni pedig micsoda nagy dolog volt nekem, a kis bemondónak, aki éppen csak mutogatta magát a képernyőn. Felemelő volt bekerülni a nagy klasszikus Tv2 csapatába, a Napközibe, vagy amikor rám bízták a Leporelló műsort, hogy a vasárnap délelőttöt töltsem ki élőben. Nem tudok egy legszebb pillanatot kiemelni. Nehéz pillanat? A legnehezebb pillanat valószínűleg 1976. november 24-e volt, amikor először jelentem meg a Magyar Televízió képernyőjén. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, de azt is túléltem, mert mindig olyan emberek vettek körül, akikkel támogattuk, segítettük egymást. Sokszor izgultam adás kezdete előtt, nagyon nehezen szoktam meg ezt a lelkiállapotot, de aztán már annyiszor csináltam, hogy lassan hozzászoktam.

Ezek szerint meg lehet szokni.

Igen. Ezért szentelek a könyvben egy egész fejezetet az önbizalomnak. Nem kell ahhoz tévésnek, rádiósnak lenni, hogy valakinek kevés önbizalma legyen, azonban ezt lehet kezelni, meg lehet tanulni leküzdeni.

1998-ban intett búcsút a Magyar Televíziónak. Maradt valamiféle űr önben a döntés meghozatala után?

Mivel magam döntöttem így, önszántamból jöttem el – nem tudhatjuk, ha ott maradok, akkor mi történt volna –, ezért nem fájt az elválás. Sok kollégám, akiket kirúgtak, vagy elküldtek, nagy fájdalommal, csalódottsággal élték meg ezt. Bennem nincs semmilyen fájdalmas érzés, talán ezért is tudok ennyire pozitívan visszaemlékezni azokra az évekre. Miután eljöttem, rögtön elkezdtem dolgozni az életem következő szakaszán, nem üldögéltem otthon, nem sírtam-ríttam, hogy elmúlt a világ dicsősége, hanem egyre erősödtem. Ahhoz, hogy egy ember kézbe vegye a sorsát – határozottabban, mint annak előtte: erő kell. Erő ahhoz, hogy valaki ne hagyja el magát, és ne csak várja, hogy az élet majd merre sodorja, hanem maga döntse el, merre akar haladni.

A volt kollégákkal mennyire tartja a kapcsolatot?

Talán azért, mert vidéki vagyok, kicsit zárkózottabb voltam a tévés életemben is. Bay Évi Szentendrén él, meghívtam a hölgyegyesületünkbe, vele rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Kertész Zsuzsival, Mohai Gabival egy-egy telefon erejéig, néha találkozunk is, másokkal már nem. Mindenkinek megvan a maga élete, mindenki maga dönti el, hogy ebben az idősödő életében kire, mire szán időt. Én magam teszem az életemet sűrűvé, most éppen csak befejeztem a tévés kötetemet, de már nagy lelkesedéssel dolgozom a következőn. Szikszó város kért fel, hogy egy mesélős könyvet írjak a város életéről, lakóiról. Nagy öröm ez nekem, különleges feladat.

Hívták vissza a képernyőre, miután eljött?

Volt hívás, de akkor én nagyon komolyan gondoltam, hogy nem tévézek többé. Vendégségbe nagyon szívesen járok a mai napig, hiszen nekem egy stúdióban lenni nagyon hétköznapi, megszokott dolog. Már közel sincs bennem izgalom.

Nem tétlenkedett az elmúlt húsz évben sem, sokat utazik, és – mint említette – az „ötven pluszos” korosztállyal is szívesen foglalkozik.

A húgommal, Kurdics Erikával dolgoztuk ki a Kor-határtalanul programot; sajnos ma már a honlapunk nem létezik, nem tudtuk anyagilag fenntartani, de ahol lehet, ma is beszélek előadásaimban erről. Kézben tudom tartani az életemet, nem pánikolok az idő múlásán, de azt tapasztalom: nagyon sok ember ötvenen túl elbizonytalanodik, csökken az önbecsülése, úgy érzi, rá már nincs szükség. Bő tíz évvel ezelőtt kezdtük el ezt, 70 városban jártunk ezzel a beszélgetős programunkkal. Ahová meghívnak, ma is szívesen elmegyek előadást tartani. A saját tapasztalataimat mesélem el ilyenkor, illetve arról beszélek, hogy ha valaki 50-en, 60-on túl aktív marad, akkor igenis lehet szeretni az életnek ezt a szakaszát is.

Az aktivitás nem ott kezdődik, hogy elutazom a világ másik végére – nálam ez csak hab a tortán. Az aktivitás ott kezdődik, hogy nem ülök a szobám négy fala között, hetente többször felhúzom a sportcipőt. Most szinte belebetegedtem az esős szürke napokba, mert nem nagyon tudtam gyalogolni. Az aktivitás ott kezdődött, hogy kerestem egy közösséget, ahova eljárhatok. Az már ráadás, hogy utazom. Világéletemben szerettem utazni; amíg a gyerekek kisebbek voltak, sok helyre őket is el tudtam vinni, most pedig egy utazási irodának köszönhetően jutok el egzotikusabb helyekre. Ezt nem mindenki teheti meg, de annyi szép hely van ebben a kicsi országban is, mind a mai napig örömmel fedezek fel újabbakat.

A lányai is felnőttek időközben; milyen most kapcsolatuk? Ők hogyan kezelték, kezelik a hírnevét?

A lányok velem élnek még, bár sokat jöttek-mentek a világban. Tanulom én is, hogyan kell elengedni a gyerekeket – ez az üresfészek-szindróma –, és ők is tanulják azt, mit jelent önállóan élni, dönteni. Kicsiként, de most felnőttként sem szoktak dicsekedni azzal, hogy az anyukájuk kicsoda, sőt inkább egy kicsit titkolják, hogy ne az legyen az ő értékmérőjük, hogy egy ismert ember gyerekei. Nagyon büszke vagyok rájuk, mert okos, művelt, igényes, olvasott fiatal nők – az értékrendszerem szerint ez érték, örülök, hogy ők ilyenek.

Egyikük sem kacérkodott a tévézéssel?

– Nem komolyan. Nem támogattam különösebben ezt a gondolatot, mikor egyiknél-másiknál felmerült. Ha ezt mégis nagyon akarták volna, akkor valószínűleg megtalálták volna az utat, a lehetőséget. Nóra több nyelven, Laura két nyelven beszél, keresik az útjukat és biztos vagyok benne, hogy meg is fogják találni azt a helyet, ahol lelkileg, szellemileg és anyagilag majd boldogulnak.

- Kiss Dóra -