Zombik a világvégén

Világvége - Romero 1968-ban egy szempillantás alatt teremtette meg (vagyis formálta újra a vudu mitológia lényeit) a ma már jól ismert zombit. Klasszikus trilógiáját érdemes újra és újra elővenni, főleg "ilyen közel a világvégéhez", illetve azt sem felejtsük el, hogy a tudomány mai állása szerint talán nem is elképzelhetetlen egy ehhez hasonló koreográfiával lezajló világvége.

1968-at írunk, mikor is a világ egyik felében tombol egy békés forradalom drogokkal és virágokkal, a másikban pedig maga a pokol, ahol katonák néznek egymással farkasszemet, a lehető legmodernebb technológiával, hogy elpusztítsák a másik eszméjét. Vietnám és a hippik egymás mellé helyezése talán nem a legeredetibb ötlet, hogy elkezdjünk Romero munkásságával foglalkozni, s ezzel a zombi evolúció második lépcsőfokával, de mindenképpen elengedhetetlen.

We’re coming to get you, Barbara!

Tehát ’68, s az Élőhalottak éjszakája (Night of the Living Dead, 1968) új ösvényre helyezi az egykor még vudu papokat kiszolgáló élőhalottakat.

Mondhatni Romero tökéletes érzékkel öltözteti újra e két lábon járó fenevadakat, rohasztja el húsukat, s kielégíthetetlen éhséggel ruházza fel őket az emberi hús iránt, mely az emberiség végét jelentheti. Barbara és testvére kalandjai (bár ez utóbbi szemszögéből enyhe túlzás) tehát az első lépések, melyek az apokalipszishez vezető úton történetek, de nem csupán a film kontextusán belül.

Egyáltalán nem kétséges, hogy a kor moziba látogató közönsége könnyedén ismerhetett rá az üres tekintettel csoszogó rémekben a Vietnámból visszatérő katonákra, vagy akár furcsa szögből rátekintve a hippi mozgalom fűtől és LSD-től megváltozott tudatú fiataljaira (mely persze nem fest reális képet erről, de az amerikai nyárspolgárok szemében e társítás könnyen elképzelhető).

A film meglepő sikere ellenére (talán az egyik legsikeresebb üzletnek tekinthető, hiszen gyártási költségének „rengetegszeresét” hozta vissza az évek alatt) 10 évet kellett várni, hogy Romero újra a témához nyúljon, s egy újabb perspektívával bővítse „saját” teremtményeinek olvasati lehetőségét. A Holtak hajnala (Dawn of the Dead, 1978) ugyanis zseniálisan hozza párhuzamba a zombikat az ész nélkül fogyasztó tömegekkel, s teszi ezt roppant profán és mégis zseniális módon, hiszen ahogy a halálból visszatértek végtelen áradata körbe veszi a túlélők birtokába került bevásárló központot, s mint vásárlási szándékukban kielégítetlen tengerként jelennek meg, az pontosan szíven találja ezt az egész „kultúrát”.

Persze könnyedén tekinthetünk az egészre úgy is, mint a kapitalizmus kritikájára, hiszen a kevesek dőzsölése a tömegek szenvedésével és nélkülözésével szemben alternatív értelmezését kínálja az alkotásnak. Ebben az esetben persze azonosulási problémákkal nézünk szemben, hiszen a film fináléját előkészítő fosztogató bandát jó színben feltüntetni ellent mond a jó ízlésnek (ami persze nem feltétlen akadály, mégis szükséges egy lélegzetvétel előtte).

Mindenesetre a záró képsorokban jégen és mindenhol „ünneplő” zombik bürleszkbe hajló élménye, talán az egész zsáner legviccesebb és mégis legfájdalmasabb momentuma. (Jegyezzük meg már talán itt, hogy Zack Snyder 2004-es remakeje – mely minden bizonnyal a legzseniálisabb Romero, de talán úgy nagy általánosságban is, újra forgatás – az egész képletet a hatványára emeli, s még mélyebbre vágja az egész társadalomba a fejszéjét, de térjünk vissza ide majd később.)

A harmadik rész előtt egy hétéves szünet következik, de az eltelt idő most nem válik a film javára. A hidegháborúra utalgató, s a vég elkerülhetetlenségét hirdető Holtak napja (Day of the Dead, 1985) nem állja meg a helyét az előzőekhez képest, s igazából érthetetlen, hogy miért.

A képlet úgy tűnik tökéletesen fennáll, igaz, azzal az előfeltevéssel, hogy már nincsen visszaút, a maroknyi túlélő már csak a föld alatt képes az élethez hasonlót produkálni, s igazából, már nem is a zombik jelentik az elsőszámú veszélyforrást (akik közben üres hüvelyekből névvel rendelkező valakik lettek), hanem az élők.

Trancsir az ezredforduló után

A filmmel szembeni ellenvetés talán a zsáner túllépéséből fakad, mely tovább folytatódik a Holtak földjében (Land of the Dead, 2005). Itt nem csupán egy zombi az emberektől tanulva válik hozzánk hasonlatossá (anamnézis?), hanem egy egész csoport kommunikál, él és áll bosszút rajtunk, mely aztán tényleg felrúgja a zsáner minden szabályát, annak ellenére, hogy tökéletesen logikus lépés az előzmények tükrében.

A történetben elhelyezett utalások persze azt sejtetik, hogy csupán a Bush-rendszer szurkálásáról van szó, de véleményem szerint, ha ez valós is, sokkal izgalmasabb és félelmetesebb az emberiség elszakadási képtelensége a jól bevett szokásoktól. Jöhetnek zombik, vagy akármi, mi nem értékelünk újra semmit, s körömszakadtáig ragaszkodunk a kényelemhez, társadalmi berendezkedésünkhöz (mondhatni az eddig megfogalmazott kritikai mozzanatok ismétlődnek és tömörülnek be a játékidőben két trancsir közzé).

HAON-JGM