2018.11.21. 10:38
Otthon voltunk
<em>Amikor illően megköszöntük Bilibók Ágostonnak, a gyimesbükki vasúti őrház gazdájának a szíves vendéglátást, nem siettünk. Leültünk az őrház előtti padra, szalonna, friss kenyér került az asztalra, és a falatozás előtt jóféle selymes, de férfias szatmári szilvával koccintottunk. Magyarországra – a történelmi léptékben jegyzettre, és minden jó magyarra, éljen bármerre is a nagyvilágban.</em> Nyéki Zsolt írása.
Amikor illően megköszöntük Bilibók Ágostonnak, a gyimesbükki vasúti őrház gazdájának a szíves vendéglátást, nem siettünk. Leültünk az őrház előtti padra, szalonna, friss kenyér került az asztalra, és a falatozás előtt jóféle selymes, de férfias szatmári szilvával koccintottunk. Magyarországra – a történelmi léptékben jegyzettre, és minden jó magyarra, éljen bármerre is a nagyvilágban. Nyéki Zsolt írása.
Aztán csak a hely, az ezeréves határ szellemiségét ittuk magunkba. Csak annyira zökkentünk ki, míg viszonoztuk az újabb és újabb látogatók köszönését. Jöttek Győrből, Veszprémből, Debrecenből, Miskolcról, Zetelakáról, Borzontról – mi meg nyíregyháziként kínáltunk mindenkit jó szívvel abból, amit hoztunk. Otthon éreztük magunkat – és otthon is voltunk, ott, az utolsó magyar vasúti őrháznál, hátunk mögött a Rákóczi-vár romjaival…
Mondják: Európa fénykora az I. világháborúval véget ért. Magyarországé mindenképpen – és az ezer évig álló falai is leomlottak. A legnagyobb vesztese lett a nagy háborúnak, amit pedig nem is a magyarok robbantottak ki. Igen, valóban így történt ez valahogy: „Hoztak egy rossz döntést Bécsben, egy másikat Berlinben, egy harmadikat Szentpéterváron, egy negyediket Párizsban és egy ötödiket Londonban…” – tulajdonképpen a világ szinte valamennyi nagy tragédiája így vette kezdetét. A „nagyok” gonosz játékában mindig a „kicsik” maradnak alul – tűnődhetünk el az I. világháború tanulságai fölött szerte a Kárpát-medencében. Ennek a háborúnak számunkra a világtörténelemben példa nélküli ország- s nemzetcsonkítás lett a vége, két évvel később trianoni diktátummal szórva szét újabb világégés parazsát. Apponyi Albert gróf még sikertelenül szembesítette a világ urait: „Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.”
Ám száz év eltelt, és az eddig elfojtott, háborgó igazságérzet sorra dönti a tabukat. Fegyver nélkül, a szó, az összefogás, az alkotó munka erejével, visszatérve a fénykor felé vezető ösvényhez.
- Nyéki Zsolt -
[related-post post_id="4056552"]
