2018.10.26. 07:52

Közös felfedezőútra indul olvasóival

Debrecen - Van értelme az imádságnak? Mi olyan csodálatos a kegyelemben? Hol van Isten, amikor fáj? Interjú Philip Yancey amerikai íróval, az egyik legkeresettebb keresztyén szerzővel.

A fenti kérdésekre keresi a választ könyveiben Philip Yancey. Az egyik legkeresettebb keresztyén szerzőként tartják számon. Az amerikai író Magyarországon töltött néhány napot; Budapestre és Debrecenbe látogatott el Hol van Isten, amikor fáj című előadásával. Október 12-én alkalmunk nyílt a világhírű íróval beszélgetni munkásságáról, szerepéről a 21. századi Isten-kereső társadalomban.

A világot járva tapasztal-e különbséget abban, hogyan élik meg a kereszténységet a különböző országokban?

Hatalmas különbségeket látok. Amikor más-más országba megyek, akkor úgy képzelem el, hogy az adott nemzet esetében a vallás a házasság különböző fázisaiban van. Akadnak országok, ahol olyan a vallás és a társadalom kapcsolata mintha a mézesheteket töltenék, minden szuper, minden boldognak tűnik. Sokszor nagyon szegény országoknál tapasztalom ezt, például Dél-Afrikában, a Fülöp-szigeteken. Európára inkább azt mondanám, hogy sok helyen és országban inkább már a válás szintjén állnak a kereszténységgel. Európa is rengeteg tragédiát élt meg, ezáltal nagyon sok emberben lappang kétely, valamint felvetődik az a kérdés, hogy miért bízzak egy olyan Istenben, aki megengedett ennyi bajt. Az Amerikai Egyesült Államokban a házasság közepén tarthatnak, a huszonöt éves házassági évfordulónál. Sokan járnak templomba, gyakorolják a vallásukat, de úgy érzem, hogy inkább a külsőségekre adnak.

Miből adódhatnak ezek a markáns eltérések?

Kevés ember gondol a gyülekezetre és az egyházra élő lehetőségként. Szerintem ennek az egyik oka az, hogy az egyház hibát követett el akkor, amikor a politikai szinten túlságosan összekapcsolódott a hatalommal.

Élete egy szakaszában megtagadta a hitet. Most milyen a kapcsolata az egyházzal?

Nyíltan írok arról, hogy nem mindegyik gyülekezet jó és gyümölcsöző. Amelyikben felnőttem, az nem volt egy egészséges közösség.

Sokszor gondolom úgy, hogy az egyház nem a valós képet mutatja Istenről."

Az én gyülekezetem a Mindenhatót egy törvénykezű, büntető Istenként mutatta be, akit nem lehet boldoggá tenni. Könnyű volt arra a következtetésre jutni, hogy ez az az Isten, aki a fájdalmat okozza, így kárhoztatva minket. Majd később Jézus életét tanulmányoztam. A második korintusi levélben olvashatjuk, hogy Isten minden vigasztalás forrása. A mi feladatunk – gyülekezeteknek és keresztyéneknek –, hogy azt a Jézust mutassuk, aki a szükségben lévő támogatásáért jött és munkálkodott. Amikor Chicagóban éltem, volt szerencsém egy ideális gyülekezettel megismerkedni Chicago egyik legszegényebb területén. Nemcsak a teológiai gondolataik voltak helyénvalók, hanem gyakorlatba is át tudták ültetni elméleteiket. Nagyon sok időt és energiát fektettek abba, hogy elérjék a támogatásra szoruló, Isten-kereső embereket.

Később egy kicsi városba költöztünk, ahol nagyon nehéz volt jó gyülekezetet találni. Amerikában az emberek azt keresik, melyik a legszórakoztatóbb gyülekezet, hol van a legjobb zene, a legviccesebb beszédek, de amikor egy kisvárosban laksz, akkor nincs ennyi lehetőség. Ezért inkább egy olyan hely után kutattunk, ahol összekapcsolódhatunk, közösséget alkothatunk különböző emberekkel, akik más életkorban vannak, más politikai nézeteket vallanak. A gyülekezet sokszor olyan, mint egy család; nem választhatod meg, hanem megtanulsz benne élni.

Hogyan definiálná az ön szerepét? Az előadásokkal, könyvekkel át tudja hidalni az emberek és az egyház közötti távolságot?

Rengeteg keresztény író és művész úgy ír, mint aki mindent tud. Én nem így működöm. A teológusok, történészek akadémiai szinten specializálódtak egy-egy szakterületre, megveszem a könyveiket, hogy tanuljak arról, amit én nem tudok. Újságíróként kezdtem pályafutásomat, életem azon szakaszában is általában olyan dolgok érdekeltek, amiről nem tudtam semmit. Ha valaki azt kéri tőlem, hogy a búvárkodásról, az atomfizikáról írjak, bevallom neki, semmit nem tudok egyikről sem, de biztos, hogy ki fogom deríteni, amit tudni kell róla. Elmegyek valakihez, aki megtanít búvárkodni.

A hit különböző kérdéseiről írok általában, s ezek általános kérdések, amelyeket mindannyian felteszünk életünk egy pontján; például van-e egyáltalán értelme az imádságnak, számít az, ha imádkozom? Hol van Isten, amikor fáj? Amikor ilyen kérdésekre keresem a választ, mindig az átlag ember szemszögéből próbálom körüljárni az adott témát. Közösen menjünk végig ezen az úton, még ha válaszokat nem is találunk. Nem mint egy tudós, vagy egy professzionális akadémiai ember próbálom ezt bemutatni, hanem mint egy társ, akivel együtt felfedezhetjük ezeket a kérdéseket. Minden ember keresi a hittel kapcsolatos kérdésekre a választ, de másoknak van rendes munkájuk és kevesebbet gondolnak erre. Nekem ez a munkám.

Mi indította el azon az úton, hogy ezeket a kérdéseket nyíltan, könyv formájában tegye fel? Bátorság? Csalódottság? Mi kellett ehhez?

Minden könyv más, így az inspiráció is minden esetben másból fakad. Amikor a Hol van Isten, amikor fáj című könyvet írtam, akkor össze voltam zavarodva, nem tudtam a válaszokat erre a kérdésre. Amikor az imádságról írtam, akkor pedig tulajdonképpen bűntudatot éreztem, mert úgy gondoltam, rossz vagyok az imádság gyakorlásában. Jobb akartam lenni benne. Sokszor azért kezdek egy új könyvbe, mert miután megjelent egy írásom, az olvasók levelekben fordulnak hozzám: szuper, hogy ezt megírtad, de erről a kérdésről mit gondolsz – kérdezik gyakran. Például ezen könyv megjelenése után nagyon sokan kerestek meg azzal, hogy örülnek a kötet megszületésének, csak a probléma az, hogy ők nem fizikai, hanem egy emocionális fájdalmat éreznek. Felmerült bennük például az a kérdés, hogy kezeli Isten azt, ha valaki elárul? És akkor megírtam a Csalódás Istenben című könyvemet.

Könyvéből, illetve az előadásából kiderül-e az, hogy hol van Isten, amikor fáj?

Részben kiderül, részben nem. Az egyik fontos válasz, egy újabb kérdésben leledzik; hol van az egyház, amikor fáj?

Úgy gondolom, Isten a vigasztalás és a remény Istene, s minket, követőit választott arra, hogy megmutassuk, mit jelent az ő vigasztalása és reménysége."

Rengeteg tragédia színhelyén voltam és láttam, hogy az egyház jelen van gyakorlati szinten, és segít a tragédiák elszenvedőin. A fenti kérdésre a másik válaszom pedig az, hogy szerintem Isten a szenvedő mellett jelen van, nem ő az, aki a szenvedést okozza. Sokszor még a keresztények is azt gondolják, amikor valami rossz történik, hogy Isten valamiért bünteti őket. A könyvemben többször is beszélek arról, miszerint nem értek ezzel egyet, mert nem ez a bibliai válasz erre a kérdésre. Tökéletes példája ennek Jézus, aki sohasem hamis vigasztalással érkezett, hanem valódi támogatást nyújtott. Hiszem azt, úgy kell Istenre tekintenünk, hogy ott van az oldalunkon és főképpen akkor, amikor szenvedésen megyünk keresztül, amikor fájdalmat érzünk.

Találkozott olyannal, akinek visszaadta a hitét könyveivel, vagy segített megtalálni a helyét a közösségében?

Igen, nagyon gyakran megtörténik, például a jelenlegi európai utamon is. Először Oroszországban voltam, majd Ukrajnába, Fehéroroszországba látogattam, és utána jöttem Magyarországra. Fehéroroszországban egy konferencián vettem részt, ahol tizenöt korábbi kommunista országból is voltak résztvevők. Többen odajöttek hozzám és elmondták, hogy a könyveimet olvasták abban a kritikus időszakban, amikor az egyház elnyomás alatt állt a szovjet hatalom és különböző kormányok által, amikor megbüntették őket amiatt, hogy keresztények voltak, nem tudtak például egyetemre felvételezni, vagy bizonyos állásokat megkapni. Ezek a történetek nagyon érzékenyen érintettek, mert amiről én írtam a könyvemet, az egy amerikai helyzet volt. Teljesen más dolgokról beszéltek ezek az emberek. Az írás és olvasás privát cselekvés, amikor írok, sohasem tudom, hogyan fogja fogadni az olvasó. Mindig megható, amikor látom, hogy van egy ilyen kapcsolat közöttünk, amiről nem is tudtam, hogy létezik.

- Kiss Dóra -