„Fejemben egy verkli jár…”

Debrecen - Talán üzenni akart a sors azzal, hogy 75 éve Cseh Tamást épp azon a napon küldte el közénk, melyen később a magyar kultúrát kezdtük el ünnepelni. A Kossuth-díjas dalnokra nemzedékek tekintenek úgy, mint a 20. század utolsó negyedének legendás tanújára. Csaknem tíz éve nincs már közöttünk, ám dalköltészete folyamatosan időszerű, a ma emberének is tükröt tart.

Gyurikám, ne viccelj már, neked tényleg kimaradt? Ilyesféleképp hüledezett jóval tapasztaltabb kollégám, amikor, nem is olyan túl rég, szóba került köztünk Cseh Tamás dalköltészete. Persze, mondom, jól hallod; csecsemőféle voltam, amikor jöttek az első lemezei.

De régóta érzem, vissza-visszatérően, néha feszítően, hogy dolgom lesz vele.

S épp mostanában esett, hogy egyik nevezetes dala makacsul azt kezdte sugdosni nekem, eljött az idő, át kell adnom magam a megsejtett találkozásnak. Ez volt a Születtem Magyarországon.

Kézenfekvő azt mondani: a huszadik század, egyetlen énekbe foglalva. Mélyen magába húzott ez a dal, s tovább is sodort az életműben, hogy Antoine-t és Désirét hallván, új életre keljen Cseh Tamás és Bereményi Géza – a bensőmben. Látni vélem, ahogy végigsuhannak jó néhány pesti éjszakán, és összefutnak más-más helyeken olyan fazonokkal, mint például az említett mű lírai alanya, a vén túlélő, akinek fejében összekeveredtek a féldecik s kormányzatok. Puritán kőpadló, műbőr székborítás, bagófüst pácolta lambéria. A dalban megszólaltatott öreg szinte az orrom elé tartja bordázott falú üvegpoharát…

Az el nem indulási oldalon

De hát honnan is ne volna ennyire ismerős! A kilencvenes években – némi túlzással persze – ugyanilyesmi helyeken bolyonghattunk, hasonló manusokkal találkozhattunk szerte a (fő)városi éjszakában, mintha alig változott volna valami. Igen, ahogy az ismert filmben, megállt az idő, de nemcsak az ’56-ot követő bő három évtizedre kövült meg, hanem mintha a rendszerváltás után sem akart volna elindulni. Épülhettek minden sarkon új paloták – mi őgyelegtünk tovább mindennapjaink málladozó díszletei közt. Eszembe jut rendezőzsenink, Hajdu Szabolcs, aki azt ecsetelte egy beszélgetésünkben, hogy az ezredforduló után pár évvel úgy tudott filmet forgatni a hetvenes-nyolcvanas évekbeli gyermekkoráról, hogy semmit nem kellett abból a világból újjáépítenie. Úgy állt szinte minden a Vénkertben meg a „Fényesben”, a „perverz lélektelenséggel” emelt lakótelepeken, ahogy itt hagyta gyerekként.

Cseh Tamásék 1+1 személyes színháza nekem egyebek mellett azt mutatja meg, hogyan röpködhet a szabadon szállni vágyó lélek egy áporodott levegőjű térben – ahol az az „ájer” talán azóta sem oszlott el. Mert most is mennyi, de mennyi ember van, akiknek sehová sem indul vonat arról a bizonyos pályaudvarról!

Megállt az idő, és Cseh Tamás szellemisége tanúhegyként tornyosul benne. Arcjátéka a költészet geomorfológiája. Ott is marad a végezetig. Túlélve mindeneket.

Kései – de nem késő

Fura a sors: szinte keresnem sem kellett volna őt – hiszen ő jött ide. 2006-ban a Csokonai Színházhoz szegődött, de betegsége már nem engedte, hogy debreceni művész váljék belőle, nem is sikerült már személyesen látnom. Azt hihettem volna, hogy akkor talán korai is lett volna még a találkozó, s hogy most viszont talán már késő. De nem. Vele sohasem késő. Mert a tanúhegy azóta is itt magasodik köztünk, megmozdíthatatlanul. Lemorzsolódhat, elenyészhet később körülötte a felszín, ő őrzi az eredeti magasságot.

- Fábián György -