Lost minute?

Lost minute?
© Illusztráció: Wikipédia
Az egyik kis szilvafám a napokban nemcsak szirmo(ka)t bontott, de egyenesen virágba borult. Persze szinte minden évben, s szinte minden kertben megesik, hogy valamelyik növény elnézi a naptárt, s akkor kezdi az évet, amikor már a téli szundikálására kellene készülődnie. T. Szűcs József jegyzete.

Az én fácskám azért érdemel mégis némi figyelmet, mert a rügyfakadása után még semmiben sem különbözött harsogóan zöld, egészséges társaitól. Ám néhány hét múltán a levelei elkezdtek megállíthatatlanul hullani. Így aztán az egész nyarat gyakorlatilag egy kissé bozontos fejű (ezek voltak az egykori ágai) csontszáraz karóként vegetálta végig. Azzal a különbséggel, hogy ő is minden locsoláskor megkapta tőlem az esedékes vízadagját. Csak úgy, mint a néhány szem terméssel is büszkélkedő társai. Aztán alig egy héttel a mostani kivirágzása előtt újra leveleket bontott, s most már alighanem elmondható róla, hogy élni tud(ott) az élettől (jelen esetben a kutamtól) kapott utolsó eséllyel. Nyilván nem olyan erőállapotban várja a jövő tavaszi kikeletet, mint társai, de legalább sansza van rá, hogy néhány év múlva már nyoma sem maradjon ennek a rosszul sikerült nyárnak. Kár, hogy mi emberek nem vagyunk tudatában, mikor jött el az utolsó dobásunk, s legtöbbször környezetünk sem észleli, hogy mikor kellene még egy kis vizet táplálni, egy kis többlet energiát lehelni belénk. Hogy kihúzhassuk még egy ideig a sárgolyóbisunk felszín feletti felén.

Még sajnálatosabb, ha egy ország kezd ilyen, már-már végzetes fázisba kerülni. Például amikor a történelem által rátestált nehéz kihívásokat nem sikerült tökéletesen, vagy akár sehogy sem megoldania. De ez talán még érthető, elfogadható is lenne. Merthogy ezek az ügyek attól történelmi súlyúak, hogy, legalábbis rövidtávon, megoldhatatlanok. Annak viszont semmi köze a fokozódó nemzetközi helyzethez, ha egy ország vezető rétegéből vagy annak holdudvarából nem kevesen ebben a szinte tragikus helyzetben is azzal vannak elfoglalva, hogy még inkább megtömjék maguk, családjuk, baráti körük már amúgy is dagadó zsebeit a közösnek csúfolt milliárdokból. Ha véletlenül akad ilyen felelőtlen, saját polgárai többségével szemben egyenesen arcátlan ország, az talán már el is játszotta utolsó esélyét. S akkor számára a last helyett már csak a lost, vagyis az elveszett sansz, esély marad(t). Mondhatnák: neki a Game is over! Hogy esetleg hazánk, s néhány határai közt élő kortársunk valamiképpen hasonlít-e a fenti helyzetkép szereplőire, azt talán éppen ezekben pillanatokban dől el. Pontosabban döntik el. S nem azok, akiket manapság divat okolni itthoni bajainkért, hanem mindenekelőtt „Kert-Magyarország” aktuális, éppen regnáló magyar tulajdonosai, gazdái. ​

– T. Szűcs József –








hirdetés