Vasárnapi vallomások

Ha komolyan venném ezeket a „vasárnapi vallomásokat”, akár a szeptemberi áhítat birsillata is életre kelhetne emlékeimben. Egy-egy gyöngyházfényű alkonyat, amikor tanyasi dűlőútjaim ezüstpora úszott el a katicabogarak pettyein ökörnyálat húzva maguk után, és ott hagyva gyermekségem tündérnyomorát amire majd később Illyés szavai döbbentettek rá: „Ez a hazám, megnézem újra, ez. Kicsit kopott, ám mégis az enyém.” Boda István írása.

Öröme akkor még belefért egy palatábla araszos négyszögébe, s a részben osztott iskola osztálytermeibe, először látva Kugotowicz Manó falitérképét szinte könnyharmatos lett a szemem, hogy ez itt Magyarország! Nos vasárnap esténként erről éneklik kórusban: Magyarország, szeretlek! Először még azt hittem, hogy ebben az érzelem sajátos öröme tesz vallomást, aztán rájöttem, hogy csak „sóműsor”. A szavak szintjén akkor is szép ez a törekvés, s ha másként nem, hát önnön illúzióink örömeként még élménye is lehet a vetélkedő csattanójának. Annak tehát, ami fakó diadalérzetében harsonázik, mert persze, hogy örül az ember, ha egy-egy pálinkás butykos, néhány csöbör akácméz, netán márkás kozmetikum vándorol a zsebébe.

Arról a fölényről nem is beszélve, ami a vesztesek feletti siker hangulatában kifejeztetik. A piros csapatra mostanában rájár a rúd. Zsinórban már harmadszor maradtak alul a zöld gárdával vívott küzdelemben. Ami persze nem jelenti azt, hogy ők kevésbé jogosultak a címbéli lózung bizonyságtételére, mert abban vesztes és győztes ugyanazzal a hévvel bizonyítja: benne is a honszerelem lángja él. Innen és utólag azonban könnyű megállapítani, hogy ez nem az a fáklyatűz, inkább csak amolyan pisla gyertyafény. De hát annyi baj, hisz a szentjánosbogarak apró lámpácskái is gyönyörűséges felkiáltó jelei a lélek őrtüzének. S annak fénye mellett lehet igazán meghitten suttogni: mégis magyarnak számkivetve. De hagyjuk a költészetet. Ebben a műsorban arról nagy ritkán, s akkor is legfeljebb áttétesen esik szó. Egyébként is, ennek a műsornak uralkodó műfaja a „sláger-irodalom”. A legjava együttesek és a soros ügyeletes sztárok előjátsszák a dallamot, s meg kell mondani, hogy ki a szerző és az előadó. Míg Csiszár Jenő volt az egyik kapitány a másik stáb eleve reménytelen helyzetbe szorult. Ő már az első ritmusnál, taktusnál nyomta a gombot, és mint egy eleven kislexikon, mondta is. A továbbiakban már egész terem fújta az örökzöldet, és el voltam képedve, hogy ebben a műfajban milyen felkészültek, sőt, naprakészek Magyarország szerelmesei.

Jut is eszembe. Az első nekifutásban Csiszár Jenő mellett Jakupcsek Gabriella kommandírozta a játékosokat. Tapasztalt szolgálattevők lévén ők ennek a műsornak egy kicsit az iróniáját is eljátszották. Szuperlatívuszaik csapattagjaik bemutatandó egymást múlták felül, s ötleteikből arra is tellett, hogy a másikat némi talpsimogatással illessék. A mai tisztségviselők olykor-olykor megpróbálnak az ő nyomdokaikon lépkedni, ám egyikőjüket fárasztó humora, másikójukat meg színtelen teljesítménye akadályozza meg ebben. Kivétel volt talán Tatár Csilla, de a szolgálata igen hamar véget ért. Amúgy a végére izzik fel igazán az érzelmi szenvedély, miután a számozott forgókeréken kell kiharcolni az izgalom tetőfokát. Ki nevet a végén? – hangzik el a nagy talány, s mert stílusa is van a leleménynek, a végkifejlet majdnem már-már röhejbe fullad. A számháború fintora okán.

- Boda István -