„A hírnév miatt torzulhattam volna”

Idén ünnepli 55. születésnapját Varnus Xavér, a világhírű orgonaművész. Magyarországi tartózkodásának ideje alatt október 6-án újra Debrecenben, a Református Nagytemplomban szólaltatta meg az orgonát, a valaha ott volt legnagyobb koncertközönség előtt. A Debrecenhez oly sok szállal kötődő művésszel telt házas koncertjét megelőzően egy belvárosi kávéházban beszélgettünk a nem mindennapi baráti társaságáról, a komoly- és könnyűzene viszonyáról.

Budapesten született, ugyanakkor sokszor éveket tölt Európától távol. Most mi az otthona?

– Egészen konkrétan Torontó az otthonom. Gyerekkoromban szembesültem azzal, hogy az öregedő Liszt Ferenc élete utolsó tizenöt évében folyamatosan három helyszínen élt: évente négy hónapot töltött Rómában, négyet Weimarban, négyet Budapesten. Annyira szerteágazó baráti köreim vannak Észak-Amerikában, Nyugat-Európában és Magyarországon is, hogy ha nem is ennyire mértani pontossággal szétszabdalva, de évente egy-másfél hónapot eltöltök a Balaton-felvidéki házacskámban, elég sokat vagyok Berlinben, a maradék időben pedig Torontóban tartózkodok. Ha nagyon szigorúan nézzük, családilag már csak anyukám köt Európához, hiszen a fiaim, az unokám kint laknak Torontóban.

Mennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt a különböző helyek és a család között?

– Ha az ember egy peches napján belekerül a budapesti dugóba, akkor csak egy kicsivel ül hosszabban a kocsiban, mintha átutazna repülővel a Föld másik oldalára. Innentől kezdve teljesen mindegy, ki hol van. Nekem is megdöbbentő, ha visszagondolok arra, hogy harminc évvel ezelőtt egy tengeren túli utazásra tényleg úgy készült mindenki, mint Mézgáék a balatoni útra. Ma már sokkal egyszerűbb, nem is veszem észre a távolságot. Mindenkivel, aki fontos az életemben, napi kapcsolatban vagyok Skype-on, így amikor fizikailag megérkezik az ember, az nem sokat ad már hozzá. Éppen valamelyik nap anyukámnak mondtam: milyen furcsa, hogy tulajdonképpen itt ülök veled szemben, de azt leszámítva, hogy most hirtelen három dimenziós lett az amúgy naponta kétdimenziós fejed, nem változott semmi, hiszen ott folytatjuk a beszélgetést, ahol tegnap abbahagytuk.

Többször szólaltatta már meg a Nagytemplom orgonáját is. Milyen a kapcsolata Debrecennel?

– Régi. Olyan értelemben, hogy az anyukám idejárt iskolába, a Petőfi téren lakott kollégiumban, s bár ők akkor még nem tudtak egymásról, de apukám 1953-tól 1961-ig az Aranybikának és a Pálma Cukrászdának volt a jazz zongoristája. Érdekes, hogy éppen most találtuk meg a régi családi archív felvételeket, melyekről úgy tűnik, hogy anyám az egyik barátnőjével gyakran megfordult a Pálmában. Elméletileg már ott kellett volna találkozniuk, mégis 1962-ben Budapesten, egy presszóban volt az első egymásra mosolygás.

Nagyon sok éve, 14 évesen lejöttem Kistétényi Melindával egy közös koncertet adni a Nagytemplomba, ahol aznap este Szabó Magda is jelen volt. Amikor a közönség eloszlott, Szabó Magda szandáljának pántja elszakadt. Leültünk a Nagytemplom lépcsőjére, és Melinda egy ziherejsztűvel összebütykölte a szandált, így tovább tudtunk menni, s beültünk vacsorázni.

Olyan furcsa, hogy itt például ez a Faludy György emléktábla Torontóban, – amit mutattam önnek – s tulajdonképpen szép lassan azt veszem észre, a baráti köröm átalakult emlék-, és márványtáblákká, utcanevekké. Vagy én vagyok egy ilyen kriptaszökevény, vagy fiatalon tényleg olyan hihetetlen érdekes atyai barátaim voltak, mint Faludy György, aki 15 éves korom óta nevelgetett engem.

Mit adott ez a baráti kör az életéhez? Mit köszönhet például Faludy Györgynek?

– Alapjaiban véve két dolgot. Részben egyfajta túlélési ösztönt, hiszen itt ez az ember, aki túlélte a világháborúkat és Recsket, a holokausztot, s mindezek után tudott mosolyogni. Egyszer megkérdeztem tőle, mikor volt életében a legboldogabb. Elmesélte, hogy amikor a recski haláltáborban volt, egy fegyelmezetlenség miatt sötét zárkába került, melynek egy nyílása volt, a kulcslyuk. Délutánonként kettő és három óra között pont úgy jött a nap, hogy a kulcslyuk és a sötét szoba átalakult camera obscurává, és bár nagyon homályosan, de egyszer csak a világ a szemben lévő falra vetítődött. Az mondta: beleültem a fénybe, boldog és szabad voltam.

A másik pedig az, amit az embernek már önmagában Bachtól és a nagyoktól meg kell tanulnia, hogy a tisztességgel elvégzett munka erkölcsi értéke felbecsülhetetlen. Nagyon sokszor azt veszem észre, minél nagyobb tehetség valaki, annál lustább, mert az gondolja, a tehetségével fogja kipótolni azt, ami egyébként a szorgalmából hiányzik. A legnagyobb tehetségek voltak a legszorgalmasabbak is. Van egy olyan csöndes érzésem, hogy az Isten előbb-utóbb elveszi a tehetséget azoktól, akik nem gazdálkodnak jól vele.

Az ön tehetségéhez milyen mértékben társult szorgalom?

– Rengeteget gyakoroltam. Mániákusa voltam az orgonának, gyerekkoromban gyakorlatilag bezártam magam a Kőbányai Szent László Templomba, és egész éjjeleket gyakoroltam végig. Akkoriban ez egy romantikus dolog volt, hiszen ha belegondol abba, hogy ma már minden orgonistának baromi jó élete van, mert megjelentek a digitális, otthoni gyakorló orgonák. Akkoriban voltak olyan téli szezonok, amikor úgy kellett gyakorolnom 2-3 hónapon keresztül, hogy a Szent László-templomban a reggeli misénél olyan hideg volt, hogy megfagyott a víz az üveg edényben. Én ekkor is ujjatlan kesztyűben játszottam.

Ritkán koncertezik, mégis telt ház előtt játszik minden alkalommal. Miből fakadhat ez?

– Az emberek szeretik a zenét. Legyünk őszinték, és ebben biztos, hogy egyet értünk: a 21. század tulajdonképpen arról szól, hogy a társadalmak egyen embereket akarnak belőlünk csinálni. Azt a pár maradék egyéniséget, aki még létezik a világon, egy kicsit jobban megbecsülik. Mindenfajta korszellem és társadalmi feszítés dacára én például mindig azt mondom, nekem nem azzal kell foglalkoznom, amikor egy kottát kinyitok, hogy azt előttem hogyan játszották. Nekem azzal kell foglalkoznom, a szerző mit írt bele. Ma már a muzsikusok egy részének fontosabb a hagyomány, mint maga a szerzői kézirat. Azt mondom, mindig vissza kell menni az alapokig a kérdésekkel, és addig nem szabad tágítani, amíg az ember az összes kérdésére választ nem kapott.

A hírnév miatt torzulhattam volna. Hadd meséljek el egy történetet, ami 2004-ben történt velem, s egy kicsit gondolkodásom meghatározója. A Canterbury-i székesegyházban adtam egy koncertet. A katedrális kegyura a kenti nagyherceg, aki a királynő első unokatestvére, hivatalos besorolás szerint Anglia második zászlós ura, iszonyatos mennyiségű rendjellel a nyakában. A koncert utáni fogadáson elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy orgonarajongó. Másnap beültünk egy kávéra, öt óra két perckor ruhacsipesszel feltűzött nadrágszárral, biciklivel megérkezett a kenti nagyherceg, odajött, és másfél órát csodálatosan beszélgettünk. Esélyes lett volna, hogy bizonyos helyeken még akár hajléktalannak is nézhették volna, de amennyi szellem és kedvesség volt abban az emberben, hirtelen eszembe jutottak a kelet-európai újgazdagok, és azt mondtam: nem csak az angol gyephez kell 300 év. Nekem ez mindig nagyon meghatározó volt, hiszen nem szabad egy percig sem a belső iránytűnket elveszíteni. Isten személyes humora, hogy mondjuk valakiből valamit csinál, de nem kell a saját énünket túlértelmezni ezekben a pozíciókban.

Mennyivel másabb Debrecenben, vagy éppen Torontóban megszólaltatni az orgonát? Más a közönség?

– Érzelmileg nyilván van különbség, de az ember akárhol játszik a a világban, mégis az az érzése, hogy egy darabot akkor játszott el igazán, amikor az megszólalt már Pesten a Zeneakadémián, a Debreceni Nagytemplomban és a pécsi bazilikában. Úgy veszem észre, szinte teljesen mindegy, melyik földrészen van az ember, bizonyos dolgok szinte teljesen egyformán hatnak. Például mikor eljátszom az Albinoni Adagio című művét, akkor szinte pontosan ugyanannál a résznél lesz döbbenetes csend, s pont annál a résznél kezdenek az emberek a feszítésből kiengedni. Valahogy létezik egy nagy titkos rendező erő, ami a kultúrák, országok és népcsoportok alatt húzódik, de mégis egységessé teszi az emberiséget.

A mostani debreceni koncerten Bach és Vivaldi mellett egy Queen-dal orgonaátiratát is hallhatja a közönség. Queen rajongó?

– Nagyon szeretem a Queent. Nekem az a személyes emlékem, hogy valamikor a '80-es évek közepe táján, amikor Londonban játszottunk a Royal Albert Hallban, akkor ott volt Freddie Mercury is. Bejött az öltözőmbe, és gratulált nekem. Orgonán olyan a Show must go on, mintha Vivaldi írta volna. Amikor az ember egy ilyen klasszikus hangszeren hallja a dalt, azt gondolja: jé, Freddie Mercury Vivaldi-elemekből dolgozott.

Tervez még más könnyűzenei dalokat is átültetni orgonára?

– Közhelyszerűen mondogatom egy ideje, nem hiszek abban, hogy létezik komoly- és könnyűzene. Én a jó és a rossz zene létezésében hiszek. Ha így nézzük, minden relatív és idő kérdése. Amikor az apukám jazz zongorista lett, akkor a zeneakadémia rektora majdnem vasvillával kergette meg, mert a jazz tiltott műfaj volt az akadémián. Ma tanszéke van. Meg vagyok arról győződve, hogy eltelik majd 50 év, és aranyos kis zserbó-mamik fogják a Zeneakadémián hallgatni a Queen számait. Haydn a maga korában kvázi popzenét írt, vagy legalábbis olyat, ami a napnak szólt.

Kiss Dóra