Jegyzet: Nemzetpol’

Sokan üdvözölték, amikor a második Orbán-kormány intézkedései sorában az elsők között szerepelt a határainkon túli magyarok állampolgárságának megadása, magam is helyeseltem. Fábián György jegyzete.

Az akkori rossz nyelvek szerint persze húsbavágó reformok helyett könnyű volt ilyen népszerű intézkedésekkel indítani. A szavazati jog megadásának régről húzódó párbeszédei kapcsán is biztosan vannak sokan, akik lelkesednek, és valószínűleg akadnak olyanok is, akik kevésbé; teszem azt, emlékeznek bizonyos Mikola Istvánra és kijelentéseire, melyek értelmében ha ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnának adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden eldőlne ebben az országban.

Dőljön el, persze, aminek el kell dőlnie – ha jó irányba dől. De ki tudja, mi lesz húsz év múlva vagy azon túl, és az akkorra várható eseményekhez vajon miféle mostani „dőlés” lenne kedvező? Már pedzegettem: az emberiség gondjainak kiéleződésekor nemigen az fog majd számítani, milyenül beszélsz, milyen színű az ábrázatod, hanem az, van-e energia, tiszta víz, föld, levegő. A világ nemzeti sorskérdéseit – embertelenül hangzik – netán egy nagy környezeti katasztrófa fogja „megoldani”? Nem örülnék neki, és ne legyen igazam. Ráadásul józan nemzetpolitikát ilyesmikre alapozni nem lehet.