Kicsi a rakás

Ám ez esetben nagyobbat kívánni, mint ahogyan gyermekkorunk mondókájában tettük, nagyon morbid kívánság lenne. A szóban forgó anyag ugyanis nem (volt) más, mint az, amelyet a művelt rómaiak, úgy kétezer évvel ezelőtt, mind közönségesen excrementum néven emlegettek. T. Szűcs József írása.

A művelt magyar manapság ugyan egy sokkal egyszerűbb és rövidebb szóval jelöli a hasonló fajta salakmatériát, mégsem idézzük. A lényeg, hogy ezúttal nem az eb hagyta ott a szaharát. A nyomok alapján ugyanis sokkal inkább valószínűsíthető egy főemlős kiléte. S miután orángutánok, csimpánzok, de még csak selyemmajmocskák is viszonylag ritkán sétafikálnak errefelé, kizárásos alapon, mondhatnánk szükségszerűen maradt egy abszolút emberszabásúan emberszerű lény. Aki annyira olyan szabású, hogy egyenesen csak az lehetett. De hát a legfejlettebb humanoidra olykor szintén hirtelen tör rá a természet parancsa. Olykor a természetben. Olykor meg egyenesen a városi épületek közvetlen közelében. A rakást ez esetben jellegzetes nyomokkal szennyezett papírzsebkendők körítették. Amolyan WC- papír helyettesítőként övezték az anyagot. Szóval az illető viszonylag előírás szerűen, a bevett társadalmi szokások szerint reagált szorult helyzetére. Kár, hogy nem a legmegfelelőbb helyen. Igaz, a klasszikus író megmondta, hogy semmi sem idegen tőle, mi emberi. S magam alighanem szintén e fajta megértéssel viszonyulnék a kétségkívül emberi megnyilvánuláshoz. Kár, hogy nem vagyok sem klasszikus, sem író. Így ezen tett helyszínével utólag sem tudok egyetérteni. Nem állítom, hogy nyilvános illemhelyet talált volna a közelben. Ám ennél kevésbé nyilvános helyszínt azért kereshetett volna. Hisz vannak a közelben félreeső helyek. Fákkal, bokrokkal, rekettyéssel. Sőt, egy birkalegelőnek beillő füves terület ugyancsak. Mi több, csalitos is. Ám az illetőtől mi sem állt távolabb, mintsem hogy elcsalitolja termékének bizonyítékait. Ráadásul egy kifejzetten nett szupermarket mellett botlottam a témába. Az épület patyolattiszta, saját falai mellett futó járdáján. Alighanem valamelyik zárvatartási napon vagy éjszaka keletkezhetett a rakás, mert másnapra már úgy eltakarították, hogy csak egy aprócska folt emlékeztetett rá. Természetesen csak azt, aki ismerte a tűhegynyire lekapart elszíneződés előtörténetét.

Tanulság? Az nincs. De szerencsére a szahar sincs már ott, ahol eleve nem kellett volna lennie. Bár az ismeretlen improvizálóművész alighanem legközelebb sem fog a Szaharáig elballagni, hogy művét, hogy úgy mondjam, előadja. S dolga végeztével úgy hagyja látogatásnak nyomát, mint a mondásban az eb szokta. Vagyis szintén másoknak kell majd eltakarítaniuk a bionaturális díszítőelemet a kiválasztott épület mellől. Avagy más, ám hasonlóan hasonlóan frekventált helyről. Már ha ismételten találkoznak ugyanezen tevékenység lenyomataival. Amelyre valljuk be, továbbra is minden esély megvan városaink szabad ege alatt. ​

– T. Szűcs József –








hirdetés