Olaszországról, a Lokiról és a cselekről

A Loki egykori futballistája 2018-as visszavonulása óta az utánpótlás-nevelésben tevékenykedik, és egyéni képzést nyújt gyerekeknek, többek között erről is beszélt.

– Összefoglalná nekünk az elmúlt egy évtizedet?

–Sok minden történt. Született két gyönyörű gyermekem, abbahagytam az aktív futballista karriert, de szerencsére szabad akaratból, és nem kényszer – mondjuk sérülés – hatására. A saját vállalkozásomban kezdtem dolgozni, ami gyerekekről, tehetséggondozásról szól.

– Tehát edző lett?

– Annál azért több, a Tisza Talent Management egy komplex tehetséggondozással foglalkozó vállalkozás.

– Hogyan tekint vissza a pályafutására?

– Összességében pozitív a kép, és nagyon büszke vagyok, illetve szerencsésnek tartom magam ezért. Nekem megadatott az, ami sokaknak a be nem teljesedett vágya. Játszottam a DVSC-ben, az Újpestben, a Diósgyőrben, magamra ölthettem a címeres mezt.

– Egészen pozitívan értékelt, nincsen esetleg hiányérzete?

– Abban a tekintetben lehet csak hiányérzetem, hogy nem játszottam egy igazán nívós bajnokságban, vagy itthon akkoriban nem voltak ilyen fejlett infrastrukturális körülmények és rendezett hátterű klubok. Diósgyőrben és Újpesten is sokszor fizetés nélkül játszottunk, ami a magyar fociban jelenleg elképzelhetetlen. Ezzel együtt azért pozitív a kép, mert mindezt felülírja az, hogy magyar bajnok lettem a szülővárosom csapatával, olyan patinás egyesületnek voltam tagja, mint az Újpest, továbbá a DVTK játékosaként élhettem meg, mit jelent a fergeteges diósgyőri közönség buzdítása.

– Volt apósa, a befolyásos debreceni üzletember, Boros József nemrég úgy nyilatkozott, hogy akkor távolodott el a DVSC-től, amikor ön nem kapott megfelelő megbecsülést, elismerést.

– A DVSC-ben kétszer is házi gólkirály tudtam lenni, annak ellenére, hogy nem mindig játszottam kezdőként. Én hálás vagyok, hogy ennyi lehetőséget is kaptam a Lokiban, és abszolút jó emlékekkel gondolok vissza a DVSC-s időszakra. Azóta is nagyon jó a viszonyom Herczeg Andrással és Kondás Elemérrel is, gyakran heti szinten beszélgetünk. Én az égvilágon senkire nem haragszom. Az edzőnek a szíve joga eldönteni, hogy kit állít a csapatba, egy profi mentalitású játékosnak nem szabad zokon vennie, ha kimarad a kezdőből, hanem az még nagyobb munkára kell ösztönözze. Ott van Szalai Ádám példája, ritkán kezdő a Bundesligában, de nem adja fel, hanem küzd, ahogy az egy profihoz illik.

– Az elmúlt húsz évben olyan jó cselezőkészségű játékos nem volt a Lokiban, mint ön. Kitől tanulta?

– Magamtól. Néztem a tévében a sztárokat, ellestem tőlük egy-két húzást, aztán rengeteget gyakoroltam. Valamit talán a genetika is adhatott, mert a fiamnak még nem mutattam meg, hogy mi a lövőcsel, mégis állandóan azt csinálja. Ezek szerint lehet örökölni. Nekem a védjegyemmé vált a lövőcsel, de abban nagyon sok munka volt. Ezt szajkózom most a tanítványaimnak is: gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás!

– Miért nincsenek ma már cselgépek a pályán?

– Mert a labdarúgás megváltozott – célfutballt játszanak a csapatok, amibe a cselezés nem tartozik bele. Túl sok pénz forog kockán, a csel pedig kockázatos. Az elrontott csel ugyanis labdavesztéssel jár. Az összjáték biztonságosabb, még ha kevésbé is látványos, mint amikor valaki egy-egyezésben jár túl az ellenfél eszén.

– Ha azt mondom, Olasz Focisuli, milyen emlékek törnek fel? Úgy jártak Olaszországba, mint más a piacra.

– A futballistává válás útján nagyon sokat jelentett számomra az Olasz Focisuli és Olaszország. Tízévesen már a Milan és a Juventus ellen játszottunk, óriási motivációt jelentett mindannyiunknak. Nem véletlen, hogy ma is minden egykori Olasz Focisuli-növendéknek ezek a kedvenc csapatai, és Olaszország a kedvenc országa. Fergeteges élményekkel gazdagodtunk ott gyerekkorunkban.

– A foci-Eb-hez mit szólt?

– Nagyon jó volt, a kedvenc csapatom nyerte!

– És a magyarok?

– Naná, hogy a magyaroknak szurkoltam mindenekelőtt, sajnálom, hogy nem tudtunk továbbjutni a csoportból. Ezzel együtt sikeres szereplésként könyvelem el, még akkor is, ha tudom, úgy lehetett esélyünk a franciák és a németek ellen is, hogy nem éppen csúcsformában érkeztek meg az Eb-re. Ez most a realitás, de bízom benne, hogy a magyar válogatott egyre jobb lesz.

– A Loki–Újpest derbik különlegesek lehetnek önnek.

– Az Újpesttől, a szurkolóktól nagyon sokat kaptam, mai napig olyan tisztelettel beszélnek rólam, hogy libabőrös leszek, ha belegondolok. Nyilván a DVSC-nek szurkolok, hiszen Debrecen az én szülővárosom, az én otthonom, én pedig a debreceni labdarúgásért dolgozom nap mint nap.

– A harmadik kedvenc csapata – minimum egy évig – egy osztállyal lejjebb kényszerült. Fájt, amikor kiesett az NB I.-ből?

– Nagyon nagy szomorúsággal töltött el a hír, de remélem, hogy – akárcsak a DVSC – egy év alatt sikerül visszajutnia. A Diósgyőrnek az NB I.-ben van a helye!

– Van az a pénz, amiért elhagyná Debrecent?

– Folyamatosan kapok ajánlatot, nemrég egy budapesti és egy vidéki klub is keresett, hogy menjek oda egyéni edzőnek, de én most Debrecenben képzelem el a jövőmet. Itt van a két gyerekem, a TTM óriási kihívás, és azt hiszem, Debrecenben a szakmai berkekben elismernek. Ezek most a legfontosabbak számomra.

– Ha egy felnőttcsapat élére hívnák vezetőedzőnek?

– Nemet mondanék. Az érték­alapú munkában hiszek, ezt most az utánpótlásban lehet megtalálni és megvalósítani. A felnőttfoci szinte csak a pénzről szól.

– A lelki szemei előtt milyennek látja magát tíz év múlva?

– Tíz év múlva már reményeim szerint dicsekedhetünk azzal, hogy több játékosnak is segítettünk kijutni a nemzetközi porondra. Nagyon szép az is, ha egy fiatal bemutatkozik a magyar NB I.-ben, de nekünk azért egy kicsit komolyabb a célunk, vagyis magasabbak az elvárásaink. Ami mégis a legfontosabb: értékes embereket adjunk a társadalomnak, akiknek a futball fontos szerepet tölt be az életükben.

Cs. Bereczki Attila