Tegyenek velem egy képzeletbeli sétát körülötte. Mit láthatunk? Hasán az éhezés, mellén az amerikai bombázás, hátán a szovjet tankok lánctalpainak nyomait. Csuklója körül a rabság béklyójának sebeit. Arcán ötvenhat könnycsepp vágta barázdákat.
– De szerencsére az eszét soha nem vesztette el! – kiált fel a szemlélődők közül valaki.
– Egy pillanat. Mi ez? Olyan furcsa a… – hangzik nyomban, s mindenki egy lépésnyit közeledik.
A látvány borzasztó. A vizsgált alany szeme elhomályosult. S csakhamar kiderül, az elmúlt negyedszázad nem a testén, az agyában végzett pusztítást. Pedig hogy kitartott, míg kívülről érkezett elméje ellen a támadás. Ám úgy tűnik, mióta belülről nyűvi a baj, szelleme megfakult. Harci kedve kihunyóban, a szólás- és sajtószabadságba vetett hite eltűnőben, híres realitása megtépázva. Szegény Magyarország, épp csak vegetál! Vajon ebből az állapotból van-e visszaút?
A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .