Jéggel verés

Illusztráció
Illusztráció - © Fotó: hazipatika.com
Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy nem a járda csúszik. Hanem a cipőm. Sőt, cipőim. Hiába vásárlom télire őket eleve recés talppal, s hiába kuksolnak hetekig a legteljesebb mozdulatlanságban a lakásban. Kinn az utcán, ha kellően hideg van, figyelemremélő fizikai átváltozáson mennek át. T. Szűcs József jegyzete.

Ugyanis egyszerre csak mozgékonnyá, sikamlóssá, sőt röpképessé válik a talpazatuk. Talán mert ilyentájt bárhová menjek, belebotlok, pedig nem keresem őket, olyan jégfoltokba, amelyek igyekeznek légi útra terelni aktuális lábbelimet. S ha közben nem válnak le a lábamról, mint a síelőknek a léc bukáskor, akkor velük együtt magam is hanyatt, hasra vagy (jobb esetben) fejre esek. Hiába ragyog a feketeségtől a város gyalogos útjainak 99 százaléka. Ha… Ha mindig megmarad a takarítás után is néhány, egyenként tenyérnyi jégfolt a tisztának tűnő járdák hálózatában. S éppen az teszi roppant alattomossá őket, hogy ritkaságuk okán alig észleljük őket. Jobbára csak akkor, amikor már késő. Úgy keletkezhetnek, hogy itt-ott egy kis vízfolt a havazás előtt vagy közben odafagy a járófelületre. Azután jön a gondos gép vagy tulajdonos a nála lévő söprűvel, s látszólag teljes mértékben letakarítja a mifelénk szokásos néhány milliméternyi havat. Igen ám, de a söprentyűzés ereje ahhoz már nem elég, hogy ezt a néhány erősebben odatapadt jégfoltot is félretolja. A többi már a (bal)szerencse dolga az arra közlekedők számára. Ráadásul a kis alattomos bajforrás képes megtenni, hogy napfényben ártatlan vízfoltnak álcázza magát, ám estvére kelvén még simábbra, csúszósabbra dermed, mint annak előtte. Olyan ez a kis pötty, mintha a gondosan terített ünnepi asztalra, a sok ínycsiklandó finomság közé suttyomban feltálalnának valamennyit az előző napi összekutyult ételmaradékból is… Tudom, nem túl gusztusos hasonlat, de az arányok viszonylatosságát, s a kivételek erejét, azt hiszem, eléggé erőteljesen érzékelteti. A másik veszély cipőimre nézve, a korcsolyapálya effektus. Amikor egy épület előtt valamilyen okból több méter hosszan fagy oda az előzőleg cseppfolyóssá vált hólé. Akármi is legyen a nemtakarítás oka, a végeredmény ugyanaz. Jég. S ezt a jóval kiterjedtebb felületet viszont már csak szöges hegymászó bakancsban tudjuk leküzdeni. Legalábbis, bizonyos életkor után. Ilyenkor bölcsebb a letakarított úttestre, a száguldó kocsik közé merészkedni. Vagy, ha van, a ház előtti gyepen, netán a kerítése (ha van neki) segítségével, vagy csak úgy állóhelyből, a helyzethez legcélravezetőbben illeszkedő tornamutatvánnyal (Magyar-vándor, cukahara, tigrisbukfenc stb.) átlendülni a természetes korcsolyapálya felett.

S nem mellékesen, a magára valamit adó újságírónak bizonyos pályán töltött (élet)kor illik elkerülni az olyan lerágott téma-csontokat, mint például az, hogy télen nem mindenütt és nem minden szükséges esetben takarítják (legalábbis elég szakszerűen, alaposan) a járdákat, azok, akiknek ez lenne feladatuk. Ezért is hangsúlyoztam, hogy én sem ilyesmiről írok. Hanem a kaméleon természetű cipőimről, amely télen és fagyban bizonyos helyeken minden előzmény nélkül megbokrosodnak. S gazdája legyen a talpán, aki ilyenkor képes bennük (elhasalás nélkül) folytatni útját. S én, másokkal egyetemben, nem mindig bizonyulok (cipő)talpraesettnek ezekben a jégfagyasztó helyzetekben. ​

– T. Szűcs József –








hirdetés