Hajdu Steve „beutalót” kapott a golfhoz, ami azóta a szerelmévé vált

A Civil a pályán rovatunkban közismert emberek sporthoz való viszonyát mutatjuk be. Ezúttal a népszerű színészt, Hajdu Steve-et faggattuk, akit színházi szerepei mellett több tucatnyi filmben láthattunk, így többek között a Magyar vándorban, az Üvegtigris 2-ben vagy éppen a Papírkutyákban. A Ruttkai Éva-emlékdíjjal is kitüntetett, magát hortobágyinak és debreceninek valló színész más közegben is kipróbálta magát, többek között televíziós és rádiós műsorvezetőként is sikeressé vált. A beszélgetésünk során kiderült, a sport majdnem annyira szerves része az életének, mint a színpad, s a golfozás nemcsak a szerelmévé, hanem a mindennapi rutinjává vált. Emellett többek között elmesélte, gyerekként mire „gyúrtak” a hortobágyi iskola tornatermében, mi az oka annak, hogy nem lett kézilabdázó, miért borult ki a felesége a mezvásárlásai után, s milyen az élete egy Loki-drukkernek a fővárosban. 

Ha azt mondom, sport, mi az első dolog, amire asszociál?

Golf! Nem is adhatok más választ, hiszen napi szinten golfozom. 

Hogyan fér bele a napi rutinjába, hogy egy ilyen hosszadalmas, több órán át tartó sportágat űzzön?

Ellentétben a jól ismert, 18 szakaszból álló pályákkal – ahol valóban 5-6 órás meccseket vívnak –, én az úgynevezett citygolf course-t részesítem előnyben, ahol 9 lyukat kell teljesíteni, s ez mindössze nagyjából másfél órás elfoglaltságot jelent. Rendszerint reggel nyolckor már kint vagyok a lakóhelyemhez közeli pályán, s miután leedzettem, 10-kor már a színházban vagyok. De akár napközben, két munka között is golfütőt szoktam ragadni. Az a jó benne, hogy bármikor lehet gyakorolni, s igazából kell is, ugyanis mindig van mit fejleszteni, csiszolni a technikán.

Alföldi gyerekként hogyan talált rá a golfra?

Mondhatnám, hogy az angol feleségem vérében volt, s általa, de nem így történt. A Kaposvár melletti pályára kaptunk egy hétvégi „beutalót”, hogy ismerkedjünk meg a sportággal. Amikor először eltaláltam a labdát, olyan érzésem volt, mint amikor megütöd a hangvillát, a füledhez tartod, s az a bizonyos hang, illetve érzés végigszalad az egész testeden. Elárulom: beleborzongtam! Ennek lassan 20 éve, s azóta is minden egyes alkalommal ezt a bizonyos érzést keresem, amikor elütöm a labdát. Ráadásul tetszik az egész miliő, ami körülveszi a golfot, a zöld fű, a jó hangulat és a hozzá tartozó társasági élet garantálja a remek kikapcsolódást.

Csak a sportolás miatt golfozik, vagy megméretteti magát versenyeken is?

Amatőr viadalokon rendszeresen elindulok, s a hendikepem 15-ös. Csak viszonyításképpen: ha valaki elkezd golfozni, 36-os besorolást kap. Az én tudásom azt eredményezi, ha egy profival játszom, nem zavarom a játékát.

Hazánkban főként a Dunántúlon vannak pályák, így a keleti végeken kevésbé van rálátásunk a golf népszerűségére. Érintettként hogy látja, mennyire lelt otthonra Magyarországon a sportág?

A golf óriási népszerűségnek örvend a világon, több mint 60 millióan játsszák. Amíg hazánkban háromezer tagot számlál a szövetségünk, addig mondjuk Szlovákiában ötször ennyien hódolnak a golfnak. Valóban Budapest környékén és a Dunántúlon van a pályák többsége, ezért is nagyon sajnálom, hogy a Vámospércs határában megépített létesítménynek mindössze pár év adatott meg. Nem hazabeszélek, de az a pálya zseniális adottságú, párját ritkító létesítmény volt, kár, hogy kevés tagot tudtak odacsábítani. De bízom benne, hogy pár éven belül újra lesz Debrecen környékén golfozási lehetőség, és akkor nemcsak családlátogatás céljából utazhatom haza.

Menjünk vissza az időben: gyerekként mennyire volt sportos?

Hortobágyi kölyökként a helyi iskolába jártam, ahol egy röplabdapálya nagyságú tornatermünk volt, s ebből adódóan mindig röpiztünk. S annyira jól ment, hogy az 1985-ös úttörő olimpián bejutottunk az országos döntőbe. A helyszínnel nem volt szerencsénk, mert mondjuk nem a fővárosban vagy valahol a Dunántúlon rendezték a finálét, hanem éppen Debrecenben. Nem kellett sokat utaznunk… A kis hortobágyi csapat igazán kitett magáért, hiszen nyolc gárdából a hatodik helyen végeztünk. Óriási élmény volt számunkra az a torna!

Más sportágba is belekóstolt?

Mindig is sportszerető voltam, kisgyerekkorom óta rendszeresen csinálok valamit, s a sportágválasztásnál nagy szerepet játszott a bátyám. Mint minden kisebb gyermek, én is próbáltam a testvérem útját követni, kipróbáltam szinte mindent, amit ő csinált, vagy kedvelt, így szerettem meg többek között a lovaglást, az olvasást és a verseket. De általa próbáltam ki a cselgáncsot és a karatét is.

A középiskolás évek hoztak valami változást a sporthoz való viszonyában?

A debreceni Ady Endre Gimnáziumba jártam, ami akkor új iskolának számított. A suli vezetése szerette volna, ha gyorsan beilleszkedünk az iskolák sorába, ezért minden sportversenyre beneveztek bennünket. Így lettem az Ady kézilabdacsapatának tagja, s első meccsünket a Mechwart ellen játszottuk, akik köztudottan magas színvonalú sportcsapatokkal rendelkeztek. A közös meccsünk annyira jól sikerült, hogy az első félidőt követően 32–0-ra vezetett a Mechwart, s ezért a bíró lefújta a mérkőzést. Ezen a nagy „sikeren” annyira felbuzdultunk a haverommal, hogy elmentünk a DSI toborzására. Elszívtuk a cigit, eldobtuk a csikket, majd nagy lendülettel bementünk a Hódosba. Azt mondta az edző, hogy bemelegítésként fussunk négy kört. Mondtuk, semmi probléma, simán meglesz, de azt később hozzátette, hogy a csarnok lépcsőin fel-le, majd körbe az egész létesítményen. Két körig bírtuk, aztán a kijárat felé vettük az irányt. Így nem lettem kézilabdázó. De ennek ellenére 52 évesen vallom, életem a sport, amit a legnagyobb szórakozásnak tartok.

Melyek azok a sportágak, amelyek leültetik a televízió elé?

Nem túl meglepő módon golfot nézek nagyon sokat, de a focit, illetve az NFL-t és az NBA-t is megkülönböztetett figyelemmel kísérem. Az amerikai kosarasoknál az ejt ámulatba, hogy harmincon felüli emberek képesek csúcsteljesítményt nyújtani.

Van olyan csapat, amit rajongásig kedvel?

A Lokit! 1978 óta vagyok lokista, s még akkor is kitartottam a csapat mellett, amikor az NB II.-ben játszott. Lokálpatrióta vagyok a mai napig, s ha testben már nem is, lélekben debreceninek és hortobágyinak vallom magam. De szerencsés helyzetben vagyok, mert ha véletlenül lemaradnék valami friss információról a Loki körül, akkor Szebeni Pisti barátom – aki most a gárda kommunikációs és PR-vezetője – mindig tájékoztat.

A budapesti művészvilág hogyan viselkedik egy lokistával?

Az az igazság, hogy a művészek között nagyon sok debreceni van, például a színészek közül több mint százan az Adyban tanulták a mesterség alapjait, így nagyon nagy zrikálásoknak nem vagyok kitéve. A közeli barátaim közül Ganxsta Zolee az Atlético Madridnak és Argentínának, míg Harsányi Levente a Barcelonának szurkol, egyedül én vagyok ilyen hülye, hogy magyar csapatért dobog a szívem. Burnley-ben megtapasztaltam, hogy a lokálpatriotizmus mennyire fontos Angliában, mivel a szigetországban annak a csapatnak kell szurkolnod, ahol élsz, vagy ahová kötődsz, akármelyik osztályban játszik is a gárda. Mondjuk a briteknél a polgári élet része, hogy kijársz a hazai meccsekre, annak ellenére is, hogy a magyar viszonyokhoz képest sokkal többet elkérnek a belépőkért. De a sport, a meccsnézés szervesen hozzátartozik a mindennapokhoz. Hadd említsek egy golfos példát is. Nagy-Britanniában minden évben megrendezik a The Open elnevezésű négynapos versenyt. A legutóbbi tornát összesen 200 ezren nézték meg a helyszínen, annak ellenére, hogy borsos jegyárakkal dolgoztak. Volt szerencsém átélni a The Opent, s bevallom, felemelő érzés, ha van egy olyan sport, amiért ennyien rajonganak, s te is a részese vagy. Persze ehhez az is szükségeltetik, hogy a polgárság meg tudja fizetni ezeket a belépőket a sportrendezvényekre.

A sportolók között vannak személyes kedvencei?

Számos egykori klasszis, többek között úszó és öttusázó döntött úgy, hogy levezetésképpen golfozik, így nagy szerencsémre megismerkedhettem velük. Abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy többen közülük a barátaim lettek, így például Fábián László, Kovács Kokó István vagy éppen Kovács Ági, rájuk mindenképpen példaképként tekintek. Tőlük tanultam, hogy elkerülhetetlenek a hullámvölgyek az életben, de a lényegi kérdés az, hogyan lábalunk ki belőle. Fejben erősnek kell lenni, s igazából a hibákból lehet a legjobban tanulni.

Alátámasztja ezt a korábbi tizenháromszoros egyéni bajnok salakmotoros Adorján Zoltán, aki az önéletrajzi könyvében fogalmazott úgy, hogy egy-egy világbajnoki vereség többet adott a fejlődéséhez, mint mondjuk a közepes színvonalú Debrecen Nagydíjon diadalmaskodni.

Nagyon örülök, hogy ugyanazon a véleményen vagyunk Adorjánnal, akit gyerekként imádtam. Minden vele és pályatársai sikereivel volt tele, még a televízióban is rendszeresen láttuk őket. Így nem véletlen, hogy Magyar Attila barátommal azt játszottuk biciklizés közben, hogyan legyünk salakmotorosok. Sőt, ha emlékeim nem csalnak, anno még salakmotorpályát is akartak építeni a Hortobágyon, már a terület és a salak is megvolt hozzá. Bár ha jobban belegondolok, már nem tudom, hogy ez a valóság volt, vagy csak elképzeltük Attilával, hogy milyen jó lenne. 

Az, hogy angol a felesége, mennyire változtatta meg a sporthoz való viszonyát? Kialakultak újabb kötődések, szokások?

Dublinban jártunk, amikor a városnézés során az egyik boltban megtetszett egy rögbimez, ami javarészt piros volt, de fehér és zöld minták is voltak benne, azaz kicsit magyarosnak hatott a számomra. Hazamentem, büszkén mutattam a feleségemnek, hogy milyen szép mezt vettem. Erre az volt a válasza, hogy azonnal vegyem le, mert ez az angolok ősi ellenségének, azaz Walesnek a pólója. De ugyanezt eljátszottuk az argentin válogatott mezzel is, mivel a britek a mai napig nem tudják elfelejteni a Falkland-szigeteki konfliktust. Azt hiszem, ez is a patriotizmus egyik fajtája. A feleségem által ismertem meg a krikettet, amit szájtátva néz, bár nem értem, mi folyik a pályán, egyre szívesebben követem én is. Ezen kívül még annyi közös bennünk a sport terén, hogy ő is golfozik.

Vannak olyan sportpillanatok, amelyek örök emlékként megragadtak az agyában? 

Igen, s mindkettő a futballhoz köthető. Az első az 1978-as világbajnokság, amit 7 évesen éltem át. Lenyűgözött a zsúfolásig megtelt stadionok és a mindig szálló konfettik látványa, s tudtam, hogy jó csapatunk van. Ezt támasztotta alá, hogy nem is hagytak nyerni bennünket a házigazdák ellen, ahol tudtak, kibabráltak a magyar válogatottal, többek között kiállították Nyilasit és Törőcsiket a meccsen. A második élményem is elég traumatikus. Ekkor már 1986-ot írtunk, és Mexikóban rendezték a vébét. Ismét felfokozott volt a hangulat a nemzeti csapatunk körül, aztán jött a Szovjetunió elleni első meccs, ahol még le sem ültünk a tévé elé, máris vezettek a ruszkik. Apám megkért, hogy húzzam el a függönyt, mire visszafordultam a tévé felé, máris 2–0 volt. Borzasztó még most is visszagondolni rá.

A katari világbajnokságot nézte?

Éppen forgattuk az RTL napi sorozatát, a Drága örökösök: A visszatérés című szériát, amiben Ganxsta Zolee-val játszom együtt. A barátom köztudomásúan imádja az argentinokat, s így nagyon felfokozott hangulatban várta a meccseket. Rengeteg videót mutatott, hogy az argentin szurkolók hogyan várták a meccseket, miként ünnepelték a csapatuk győzelmét, s ez magával ragadott. Zoli megmutatta azt a dalt is, amit Maradonának írtak, a Manu Chao La vida es tombola (Az élet egy sorsjegy) című számot. Ez a dal annyira beszippantott, hogy azóta szinte minden nap meghallgatom. 

Akkor Ganxstával közösen örültek Argentína sikerének?

Mondhatni igen. Én külön örültem annak, hogy Messi végre felért a pályafutásának a csúcsára, mert a világbajnoki cím a lehető legnagyobb elismerés, amit egy sportoló elérhet. Úgy gondolom, Messi most érett meg arra, hogy világbajnok legyen, ugyanis ezen a vébén remekül játszott és valóban vezére volt az argentin csapatnak.

A világbajnokság véget ért, viszont hamarosan kezdődik az OTP Bank Liga tavaszi idénye. Láthatjuk majd a Nagyerdei Stadion lelátóján?

Remélem, hogy idén kijutok Loki-meccsre, de nem könnyíti meg a dolgom, hogy az a show-biznisz, amiben dolgozom, szintén a hétvégékre koncentrálódik. De elárulom egy titkos vágyam: nagyon szeretném, ha egyszer újra Bajnokok Ligája-meccsen szurkolhatnék a kedvenc csapatomnak. 

Boros Norbert