Mattot adtak a hagyományos sakkoktatásnak

Néhány évvel ezelőtt pár fiatal új ötletekkel kívánta modernizálni a hazai sakkoktatást, és úgy döntöttek, sajátos technikáikon keresztül tanítják az óvodás és általános iskolás gyerekeket szakköreiken. Mára saját szoftvereket fejlesztettek ki, bevezették a hibrid tanítást, egyéni tehetséggondozást végeznek és óriási hangsúlyt fektetnek az utánpótlás-nevelésre. A Bajnok Sakkiskola elnökével és alelnökével, Farkas Ádámmal és Ujházi Dáviddal beszélgettünk. 

Hosszú út vezetett a sakk megismerésétől a sakkiskola megalapításig? 

Ujházi Dávid: Öt-hatéves koromban ismerkedtem meg a sakkal; a nagynéném tanította meg a lépéseket. Édesapám elég jó sakkozó, így – miután elsajátítottam az alapokat – sokat játszottunk. Nagycsoportos óvodásként nem szerettem a déli alvást, ezért vittem magammal sakk­táblát, és az alvásidő alatt az óvónőkkel sakkoztam, sőt, le is győztem őket. Innen a sakk szeretete. Alapvetően logikai beállítottságú ember vagyok, édesanyám négyévesen úgy tudott rávenni, hogy ne rosszalkodjak, hogy matekpéldákat oldatott meg velem. A sakkban gyerekként is rengeteg siker­élményem volt, ez fokozta bennem a játék iránti kedvet. Budapesten kezdtem el az általános iskolát, ám ott nem tudtam csoportos keretek között fejlődni, mert nem volt sakkszakkör, versenyekre se nagyon jártam. Majd negyedikes koromban elköltöztünk Szerencsre, ahol már részt vehettem sakkfoglalkozásokon. Jó eredményeket értem el a házi, megyei korcsoportos és országos versenyeken, be is kerültem a szerencsi felnőtt megyei első osztályú csapatba, ahol oszlopos taggá váltam már kiskoromban. A középiskola végéig Szerencsen játszottam, majd felvételt nyertem a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karára, történelem–földrajz szakra, és ekkor ismerkedtem meg Farkas Ádámmal, aki a DEAC sakkszakosztályának vezetője volt. Innentől nem Szerencsen, hanem az Ádám vezetése alatt álló csapatban játszottam, majd 2010-ben átvettem annak vezetését. 2013-ban gondoltunk egy merészet és megalapítottuk a Bajnok Sakkiskolát, és úgy döntöttünk, a saját utunkat járjuk. 

Farkas Ádám: Amikor a Debreceni Egyetem közgazdaságtan, majd politológia szakára jártam, már folytattunk utánpótlás-nevelő munkát a DEAC-nál. Már ez idő alatt nagyon megszerettek minket, terjedt a hírünk, és egyre többen akartak velünk tanulni, fejlődni. Végül hoztunk egy nehéz döntést, hogy elszakadunk az egyetemi szakmánktól, és kizárólag sakkoktatással szeretnénk foglalkozni. Azt gondolom, hogy ez volt életünk legjobb döntése, azóta is töretlen a lendület. Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy a hobbija a munkája. 

Húsz évvel ezelőtt a sakkoktatás egy mágneses demonstrációs és néhány asztali sakktáblából állt. Mi változott? 

Ujházi Dávid: Ezek most is megvannak, ám a mai, digitális világban a gyerekeknek ez kevés ingert ad. Muszáj belevinni valami játékosságot, kitalálni különböző meséket, mondókákat, logikai játékokat és így átadni a tudást. A száraz tananyagra kevés gyermek fogékony. 

Farkas Ádám: Ha mindig egy demonstrációs táblára kellene az állást felpakolni, azt nem várnák ki a gyerekek. Gyakran számítógéppel, projektorral érkezünk, és a sakkprogramon előre bekészített játékokkal, feladatokkal fejlesztünk. Így azonnal fókuszálhatnak és gondolkodhatnak. A sakk elmélyült játék, de a türelem lassan alakul ki, kezdetben meg kell szerettetni a gyerekekkel egy élményvilágot. Ahogy nőnek, ügyesednek, úgy lassulnak le és figyelnek a játékra. Óvodákban is oktatunk, ott a mesékre, a mondókákra van kihegyezve a tanítás. Akkor még nem a sakk­fortélyokat tanítjuk, hanem a sakkfigurák menetmódjára, a szenzomotoros fejlesztésre helyezzük a hangsúlyt. 

Több szülőtől is azt hallottuk, hogy a gyerekek rajonganak értetek. Mi a titok? 

Ujházi Dávid: Ennek szívből örülünk. Oktatói részről megfelelő hozzáállás kell, és természetesen szükséges egy nagyon jó csoport. Jó érzés úgy felkelni, hogy várom, hogy dolgozhassak. S hogy mi a titok? Talán ez a meseszerű oktatás – az, hogy a játékot elemeire bontjuk, és úgy adjuk át a gyerekeknek. Majd ahogy nőnek, úgy térünk át a digitalizációra, ahol szoftverek segítségével oktatunk. Elkészült a saját sakkprogramunk is, ami kifejezetten gyerekeknek szól. 

Farkas Ádám: Sakkország a neve, nagy népszerűségnek örvend. Piaci forgalomban egyelőre nem kapható, de tervezzük a bevezetését. Emellett rengeteg játékot találunk ki, különleges sakktáblákat gyártatunk, mint például a négyszemélyes vagy a minisakk. 

A folyamatos megújulás elengedhetetlen, hiszen szükség van az új ingerekre, így tudjuk őket játékban tartani. Egy idő után hozzászoknak a sakkhoz, sőt, úgy megszeretik, hogy nem is akarják elengedni.

Kezdetben örültünk, ha első és második osztályból összejött egy iskolában 8-12 fő. Most már sok helyen azzal küszködünk, hogy logisztikai problémát okoz megszervezni a sakkszakkört. Volt olyan iskola, ahonnan több mint 100 gyerek jelentkezett oktatásra. Munkánk során rengeteg örömet kapunk a gyerekektől, ami feltölt minket. Jó érzés tudni, hogy igazi értéket közvetítünk. 

Külső szemnek úgy tűnik, a fiúk vannak többségben a szakkörökön. 

Ujházi Dávid: Körülbelül fele-fele az arány, talán picit a fiúk felé billen a mérleg. Van, ahol felülreprezentáltak a fiúk, de épp valamelyik nap mosolyogtam, mert az egyik csoportban a névsorolvasásnál tudatosult bennem, hogy a társaság 80 százaléka lány. Ez amiatt is lehet, hogy sokkal játékosabban, mesésebben tanítunk a gyerekeknek, és nem feltétlenül kemény sakkozás folyik egy szakkörön. Így a kicsik sokkal szélesebb tábora jön hozzánk, valamint a fiúk-lányok közötti emocionális különbségek nem jönnek ki annyira. 

A Netflixen futó Csernobil-minisorozat után megfigyelhető volt az 1986-os katasztrófa iránti aktív érdeklődés. Nemrég egy sakkal kapcsolatos sorozat, A vezércsel futott ezen a csatornán. Érezhető volt bármiféle aktivitás? 

Farkas Ádám: Igen, de természetesen nem a gyerekeknél, hanem a szülőknél, hiszen nekik szólt a film. A mű önmagában elég szórakoztató és kifejezetten hiteles. Rengeteg sakkal kapcsolatos filmet készítettek már, ám óriási blődségeket látunk a legtöbben. Ránézünk egy állásra, és szörnyülködünk, hiszen tudjuk, az ki sem jöhet a sakk­táblán. Látszik, a színészek nem tudnak sakkozni, csak tologatják a figurákat, így magát a játékot is hiteltelenül ábrázolják. Ennél a filmnél viszont az alkotók beletettek mindent. Az emberek a sakkfórumokon próbálják visszakeresni, vajon melyik partit rakták fel a táblára. Megmozdult a sakktársadalom, és ezzel együtt a szülők is. Fontos a megítélés. Nagyon sokáig úgy tekintettek a sakkra, mint szemüveges, kockás inges emberek szobatudós­szerű hobbijára. Ám ma már teljesen más a sakk imázsa. Hogy egy példát is mondjak: a mostani sakkvilágbajnok, Magnus Carlsen egy fotómodell, magazinok címlapján szerepel és szimbólummá vált a nők szemében. 

A sakk a sikeres, célorientált emberek sportja, egy olyan hobbi, amely karbantartja a mentális egészséget.

Ujházi Dávid: A filmben volt is egy érdekes jelenet: Benny Watts, az akkori legjobb fiktív amerikai sakkozó egy „kockább” kinézetű srácnak azt mondta, kezdjen el gyúrni, mert az a baj, hogy a társadalom pont azt gondolja a sakkozókról, ahogy ő kinéz. Nem tudom, ez a ’60-as évek Amerikájában mennyire volt igaz, de hazánkban sokkal később került be a köztudatba, hogy a sakkozók nem csak kockás inges, vastag szemüveges fiúk lehetnek. 

A top 100-as listán valóban fiatal versenyzőket láthatunk, akik szemmel láthatóan adnak is magukra. 

Farkas Ádám: Valóban, a mai élbolyban mindenki a 20-as, 30-as éveiben jár. Negyven­éves sakkozót már alig lehet látni a topszinten, mert nem bírják a terhelést, kiöregednek. Náluk professzionális felkészülés zajlik: napi 8-10 órát edzenek, rengeteg versenyen vesznek részt, hogy fejlődjenek. Külön erőnléti edző foglalkozik velük, hogy bírják a maratoni sakkjátszmákat. 

Ujházi Dávid: A szuperszámítógépek korában a fiatalok előnyt élveznek az elavultabb módszerekkel készülő játékosokkal szemben, így teljesen érthető a fiatalok térnyerése. A mesterséges intelligencia, a profi szoftverek már túlszárnyalták a legjobb játékosok tudását. 

A gyerekeknek is ajánljátok, hogy gyakoroljanak mobilalkalmazásokon? 

Farkas Ádám: Egy idő után igen. Érdekes, mert sokan úgy tekintenek a szakkörünkre, hogy „jaj, de jó, a gyerkőc nem a számítógép előtt tölti az időt”. Ez igaz, de bennük van, hogy szeretnének az informatikai eszközökön is tanulni. Ezért próbáljuk megtalálni a helyes arányt, hogy a sakk megmaradjon táblás játéknak, de a digitalizációt is „becsöpögtetjük”. 

Ujházi Dávid: A tömegbázisunk 90 százaléka 6–8 év közötti. Az idősebbek már tehetséggondozó edzésekre járnak. A szakkörökön is differenciált oktatást alkalmazunk, hiszen más inger kell az öt éve sakkozónak, mint a kezdőnek. A tananyag összeállításához segítségül hívjuk a piacon fellelhető szoftveres megoldásokat, valamint saját fejlesztésű sakkfeladat-szerkesztőnket, a ChessEditort. Ez egy hatalmas újítás, hiszen nemcsak a megszokott figurákat tehetjük fel a virtuális táblára, hanem például aranytallért, vagy akár szaloncukrot is. Labirintust építhetünk, falakat húzhatunk fel a négyzetrácsok közé. Folyamatosan azon dolgozunk, hogy olyan szoftveres megoldásokat találjunk, amelyek segítik a munkánkat. 

A koronavírus a szakkörökre, versenyekre mennyire nyomta rá a bélyegét? 

Ujházi Dávid: 2020 márciusában leállt az élet, a tanév végéig online oktatásra álltunk át, de nem ért el olyan népszerűséget, mint a jelenléti foglalkozás. Akik rajongtak a sakkért, folytatták a videóleckéket, de jöttek a visszajelzések: „három gyerek tanul egy laptopon, a házit is azon kell megoldani, így nem maradt idő a digitális sakkoktatásra”. A kollégák között is volt, aki elhagyta a pályát, mert anyagilag nem bírta a leállást. Volt olyan, aki azt mondta, a bizonytalanra nem jön vissza sakkot oktatni. 

Farkas Ádám: Másfél évig nem voltak szakkörök. A tehetséggondozó edzéseket az online térbe vittük, de ez csak a munkánk 10-20 százaléka. A pandémia miatt a versenyek is leálltak, így sokan elveszítették a motivációt. Kénytelenek voltunk új lehetőségeket keresni, mint amilyen az online sakkverseny. Ez utóbbi sikeresnek bizonyult, a jelenléti versenyek újbóli beindulása mellett is megtartottuk. 

Hogy néz ki nálatok egy jelenléti verseny? Kik indulhatnak rajta? 

Farkas Ádám: A mi versenyeink leginkább zárt versenyek, a saját növendékeinknek szólnak. Tudjuk, ki milyen szinten áll, így azonos tudású gyerekeket versenyeztetünk egymással, hogy fejlődjenek. Természetesen mi is küldünk gyerekeket nyílt versenyre, de fontosnak tartjuk, hogy előtte a tehetségkutató háziversenyeken beleszagoljanak a versenyzés légkörébe, olyan keretek között, ahol nem éri őket kudarcélmény. 

Mik a tervek a jövőre nézve? 

Farkas Ádám: Nagyon leterheltek vagyunk mi, edzők-oktatók, így nagy hangsúlyt fektetünk saját utánpótlásunk kinevelésére. Jelenleg a Bajnok Sakkiskola keretében a megyében hárman végezzük főállásban a sakkoktatást, Szakály Balázs, Dávid, jómagam, valamint két egyetemista segéd­oktatónk is van Győrffy P. Pál és Hercz Richárd személyében. Emellett folytatni kívánjuk az informatikai és termékfejlesztéseket, hogy a gyerekek a jövőben is a legmodernebb módszerekkel tanulhassanak. 

Fogarasi Renáta