Csak az emlékek...

Miért jó ez? – kérdeztem tőle némileg bátran, bugyután és nem is biztos, hogy konkrétan a szavaira utalva, hiszen ekkor voltam 4 éves. Azért csak megválaszolta: ha meccset nézünk, legyen olyan, amin együtt vigadunk vagy sírunk, és legyen olyan, amikor jól kibeszélhetjük egymás kedvencét. A következő héten már jegyünk volt az Udinese–Lazio olasz bajnoki összecsapásra. „Kimentem egy meccs­re, kimentem még egyre”, majd 16-18 éves koromban azon vettem észre magam, hogy már minden évben ott vagyok Rómában egy városi rangadón. Édesanyám nem aludt napokat, mikor Olaszországban voltam (érdekes a szurkolói kultúra Itáliában). Bevallom, most én nem alszom napok óta, nem lehetek ott ismét a szentélyben, ahogy már tavaly sem. Egyrészt arra gondoltam, hogy most épp ott ülnék a Colosseum tövében a barátaimmal kék-fehérbe öltözve, festve, s finomabbnál finomabb rozékat kortyolgatnánk Alessandro pincéjéből. Másrészt édesanyám jutott eszembe: tényleg ilyen szörnyű egy átvirrasztott éjszaka?! Na meg persze a szavai: „Nyugodtabb vagyok, ha otthon vagy!” Jelentem: otthon leszek, de kék-fehérben, Alessandro borával s az élményekkel, most úgy is azokból élünk csak, de élünk!

Palánki István