Firenze esőben, de csodás!

Miután 2009-ben nagy szenzációt okozva bejutott a DVSC a Bajnokok Ligájának csoportkörébe egyértelműnek tűnt, hogy a hazai meccsek mellett legalább egy idegenbeli találkozóra is el szeretnénk majd jutni, hiszen nem kellett született rakétamérnöknek lenni ahhoz, hogy úgy sejtsük, egyszeri és megismételhetetlen ősz áll előttünk. A liverpooli ütközet időpontja túl korainak tűnt, a Lyon annyira nem vonzott, így maradt közfelkiáltással Firenze.

Tankcsapda koncert

Többen is hirdettek szervezett szurkolói buszokat a mérkőzésre, mi is befizettünk az egyikre, és izgatottan vártuk az indulást. Két busszal vágtunk neki hétfő délután a túrának, érdekesség, hogy velünk tartott a DVSC biztonsági szolgálata is, növelve az utazók biztonságérzetét. Mint a legtöbben, mi is Szlovénián keresztül közelítettük meg a cívisvárostól mintegy 1200 kilométerre fekvő Firenzét. Kedd reggelre értünk az olasz határhoz; azért emlékszem rá, mert egy percet sem aludtam az úton, gyakorlatilag csak én és a sofőr töltötte végig ébren az éjszakát. Éjfél után majdnem sikerült elbóbiskolnom, de pechemre ekkor az egyik biztonsági ember felébredt, és mintha az lenne a világ legtermészetesebb módja, a mellett helyet foglaló (pontosabban nagyrészt a busz ablakához préselődve alvó) utastársát egy gyengéd vállmozdulattal felébresztve a telefonján tárolt Tankcsapda koncertvideókkal kezdte ”szórakoztatni” az indokoltnál jóval nagyobb hangerővel. Természetesen ezzel a maradék reményem is elszállt a pihenésre, így jobb híján a hirtelen ébredéstől kába szurkolótársunk döbbent reakcióin szórakoztattam magam.

A határon tartottunk egy viszonylag hosszabb pihenőt. A zászlókkal, sálakkal teleaggatott busz a helyieknek is szemet szúrt, mert egyszer csak feltűnt pár alak, akik méricskélni kezdtek minket, de aztán a buszról lekóválygó biztonságiak látványára sarkon fordultak.

Olaszországban egyre gyakrabban botlottunk bele klubereklyékkel kidekorált kocsikba, buszokba, debreceniek mellett elég sok juvés jármű volt az utakon, melyekből – ha felismerték a klubhovatartozásunkat – vidáman integettek, és jelezték, hogy jó néven vennék a debreceni győzelmet, amellyel mi csak egyetérteni tudtunk.

Délelőtt 10 órára érkeztünk meg az akkor még napfényes Firenzébe és elfoglaltuk a helyünket egy külvárosi szállodában, gyakorlatilag egy drogtanyaként funkcionáló tér szomszédságában. A magát négy csillagosként kategorizáló szálláshelyen kissé megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a szobákhoz tartozó, egy légtérben lévő zuhanyzó és wc szinte egybeér, bár a „félig tele” elven gondolkodó vendég felfoghatta úgyis, hogy egy kis helyezkedéssel egyszerre végezhette a megtisztulás mindkét formáját a helyiség használata közben.

A bekuckózást követően ebédelni indultunk, de az elvileg nyitva lévő helyi étterem alkalmazottja nagy szemeket meresztett ránk, hogy ilyen korai időpontban már főtt ételt akarunk magunkhoz venni. Aztán az angol és az olasz konyhanyelven folytatott diskurzus végén megjelent egy kézzel írt lappal, amin azok az ételek szerepeltek, amelyet a szakács a meglévő nyersanyagokból össze tudott dobni nekünk, ha kivárjuk. Természetesen itt nem libamájjal, zöld almával, mascarponéval töltött, bundázott pulykamellre kell gondolni, hanem olyan étkekre, mint a sült krumpli és a rántott hús.

Bruschetta

Részben jóllakva délután városnézésre adtuk a fejünket, igyekezvén bejárni a történelmi belváros nevezetességeit: a piacot, valamint a számomra lehetetlenül soknak tűnő történelmi és művészeti látványosságot. Az időjárás (ahogy szinte végig) nem volt kegyes hozzánk, sokat esett az eső, csak néha bújt elő a nap, de minket ez csak kevésbé zavart, mert már a meccs körül jártak a gondolataink. A belvárosi utcakép jellegzetességei az afrikai gyökerekkel bíró utcai árusok voltak, akik egy-egy szőnyegen árulták a bóvlikat, miközben fél szemmel azt lesték, mikor tűnnek fel az olasz rendőrök. Amennyiben veszélyes közelségbe ért egy egység sípszó (nem a rendőröké), mire kettőt pislogtunk, már sehol sem voltak a derék ”műkereskedők”. Érdekes volt megfigyelni, hogy amíg jó időben a csecsebecséket ajánlgatták, amint esőre fordult az időjárás, varázslatos módon gumicsizmák, esernyők és esőkabátok váltották fel a szőttesen a korábbi portékákat.

Természetesen nem hagyhattuk ki a helyi vendéglátóipari egységeket sem, este az olaszok összegyűltek az étkezdékben, kávézókban, és több generáció evett-ivott együtt jó hangulatban (sajnos ez a szokásuk 10 évvel később a koronavírus-járvány idején visszaütött). Hárman ültünk be az egyik belvárosi étterembe, és a rendelések leadása után izgatottan és éhesen vártuk, mit fogunk kapni, mert az étlap csak olasz nyelven volt elérhető.

Nem is én lennék, ha nem sikerült volna alaposan beleválasztanom, amikor közöltem a pincérrel, hogy az étlapról én bruschettát kérek, fapofával csak annyit kérdezett vissza: bruschetta? Mire én: bruschetta!

Mindössze húsz perc elteltével már hozták is útitársaim számára a ránézésre is fenséges fogásokat, majd én is megkaptam a bruschettáimat: azaz (most már én is tudom) fokhagymával, olívaolajjal bevont pirított kenyeret némi felkockázott paradicsommal és sajttal. Egyikük szerint az előbb megnyúlt, majd elszontyolodott ábrázatom látványa minden pénzt megért (a szendvics amúgy finom volt).

Tele a vendégszektor

Szerdán végre felvirradt a meccs napja, egyre több piros-fehér sálas, mezes debrecenit láttunk a városban, szerencsére a helyiek békés derűvel szemlélték a mieinket, a budapesti 4–3-es győzelmük adott is alapot ehhez. Este buszokkal érkeztünk a stadion egyik parkolójához, ahol addigra már rengeteg magyar gyűlt össze. A rendőrség által biztosított helyszínen többen is hivatalosnak mondott Fiorentina-DVSC BL-sálakat árultak inkább kevesebb, mint több sikerrel. Számos ismerőssel találkoztunk, ahogy közeledett a kezdés időpontja, úgy lett egyre emelkedettebb a hangulat a szakadó eső ellenére. A jó hangulatba egy incidens zavart bele, egy szurkolót kiemeltek a rendőrök, amit érthetően nem néztek jó szemmel az ultráink, és megpróbálták kiszabadítani a társukat. Hosszas tárgyalás után aztán csillapodtak kedélyek, de sajnos a szurkoló nem jutott be a találkozóra.

A kezdősípszóra mintegy 2000-en zsúfolódhattunk be a vendégszektorba, de nem csak debreceniek, hanem más magyar csapatok – például emlékeim szerint Videoton – szurkolói is kíváncsiak voltak a mérkőzésre. Az egyik kapu mögötti részen a Fio-tábor helye teljesen megtelt, mindkét brigád nagy hangerővel biztatta végig a sajátjait.

Az első félidőt lehoztuk 1–1-el, sajnos a második játékrészben már kijött a lilák fölénye, és a végén 5–2-es hazai győzelmet mutatott az eredményjelző. A lefújás után a hazai játékosok díszsorfalat álltak a mieinknek, akik erről nem tudván kijöttek a vendégszektor elé megköszönni a biztatást, Bücs Zsolt pályaedzőnek úgy kellett gyakorlatilag erővel taszigálni a Varga Józsiékat, hogy ne várassák tovább Gilardinóékat.

A firenzei „barát”

A mérkőzés egyik legérdekesebb figurája egy jóllakott óvodás kinézetű helyi fazon volt, aki az első hazai gólnál komótosan, a kezét zsebbe dugva elkezdett a vendégszektor felé sétálni a túloldalról, majd közelünkbe érve egyértelmű kéz- és testmozdulatokkal jelezte nekünk, hogy szerinte éppen szív a Loki. Természetesen a mieinknek sem kellett több, számos jókívánság hangzott el a srác felé, sokan érdeklődtek édesanyja hogyléte felől, illetve tippelték meg a drága anyuka foglalkozását. A fazon ezt minden lila gólnál eljátszotta, de a második találatnál már felkészülten várta a piros-fehér had, a szitkok mellett korábbról beszerzett szuvenírekkel kínálták hősünket a vendégszektorból, aki jobbnak látta dobótávolságon kívülre húzódni, és onnan előadni a kis performanszát.

Rudolf góljánál egymás nyakába ugrottak a vendégszektor tagjai, de természetesen a nagy hevületben sem feledkeztünk meg új firenzei barátunkról, a fél szektor kéjes gyönyörűséggel jelezte a szerencsétlennek, hogy most ő van a cumi másik végén. A hazai szurkolók ezen kívül nem igazán foglalkoztak velünk, még egy alkalomra emlékszem amikor egy négy vagy öt fős csoport a magasba emelt talán egy Újpest-sálat, erre természetesen felhangzottak lilákat „éltető” rigmusok, de utána inkább már nevettek a mieink a társaságon.

Bár ezúttal is kikaptunk, de így is nagy élmény volt a meccs és az egész utazás, csak az a fránya eső ne esett volna szinte végig.

MSZ