Válaszokra várva

A lokisták számára mélyütéssel felérő gyomrosként pont a legnagyobb rivális ellen szaladt bele egy óriási pofonba a Debrecen, ugyanis a cívisvárosban nem kifejezetten népszerű FTC hatot számolt a padlót fogó hazaiakra. Mi lehet a baj? Megvan még a kohézió a csapat és Herczeg András között? – morfondíroztam, miközben a többek által kritizált Tőzsér Dániel végig a kispadon ült, és 3–1 után már nem volt a pályán az a Szatmári Csaba sem, akit szintúgy meg-megtalál a nagyérdemű, mégis jött az összeomlás.

Rendben, a kulcsemberek közül nem játszhatott sem Varga Kevin, sem Bódi Ádám, de utóbbi már idény eleje óta maródi, ennyit számítana a (nem) jelenlétük a pályán? Lehet arra alapozni, hogy a kettő közül valamelyikük majd jól beteker egy szabadrúgást vagy szögletet?

A nyáron három minőséginek mondott támadó csatlakozott a kerethez, a lőtt gólok száma az egy évvel ezelőtti időszakhoz képest öttel több is, ami a nagy baj, hogy a kapottak növekménye viszont tíz. Az elmúlt bajnoki idényben 33 találkozón 39-szer zörrent meg Nagy Sándor kapuja, idén 11 meccsen már 24-szer, azaz meccsenként átlagban minimum két gólt beszed az együttes, amivel nehéz jó eredményt elérni. A tavalyi sikeres – de kevésbé nézőcsalogató – betonvédekezés azért bomlott meg, mert a támadóbb felfogás miatt jobban kijönnek a középpálya és a védelem hibapontjai?

Megfelelő az együttműködés Szima Gábor és a sikeredző között? Amikor utoljára volt más hullámhosszon a többségi tulajdonos és a szakmai stáb (portugálok), az majdnem az első osztályú tagságába került a DVSC-nek.

Ha már itt tartunk, mi az elképzelés, eredményes vagy „pénztárcabarát” csapat? Mert – nem mondok újat – előbbihez nagyon sok pénz kell még magyar szinten is, és bár utóbbiból is össze lehet hozni egy jó főzetet (lásd tavalyi év), időnként azért híg a leve.

A fenti gondolatokra és kérdésekre válaszokat leginkább a pályán tudnak adni a felek.

Molnár Szilárd