Az idő az: menni kell

Nekünk, akik szeretjük a debreceni labdarúgást, egyikünknek sem az jut az eszébe a volt támadóról, hogy mennyi idős, hanem az, amit annak idején a pályán adott nekünk. Lám, két bekezdés, és már háromszor bukkant fel az idő, illetve a kor fogalma.

Személy szerint nekem az „a” Bogdanovics-pillanat, amikor a Hajduk elleni hazai BL-selejtezőn a vinklibe fejeli a Loki első gólját, 2005 nyarán. Rég volt. Mihez képest?

Klasszis csatármozdulat volt, jó helyezkedéssel helyzetbe került, majd a bal oldalról érkező, mértani pontosságú labdát úgy stukkolta meg, hogy az éppen elmenjen Kale kapus keze fölött, de még beférjen a léc alá a vinklibe. Még most is megborzong a pillanatba az, aki megnézi a meccs felvételét az interneten. A pillanat, ami még mindig itt remeg, és nem múlt el nyomtalanul.

Igor annak ellenére fiatalnak érzi magát, hogy szerinte a negyvenöt az már nagyjából az emberi élet kétharmada, vagyis úgy véli, már bőven a „B” oldalon pattogtatja a labdát. Isteni kegy, hogy ezt nem tudhatjuk előre, kívánom neki, ez még csak az „A” oldalon járjon, elvégre minek sietni oda, ahová mindenki eljut majd egyszer.

Hamvas Béla amondó: „Meg akarsz állni, és az időt meg akarod állítani, holott az idő éppen az, hogy menni kell, éspedig nem külső kényszer alapján, hanem a magad üdvelszántsága folytán, menni kell...”

Bogdanovics túllépett a játékoskarrierjén néhány éve, és most edzőként igyekszik felépíteni magát. Az is Istentől való, hogy bizonytalan a célba érés, s annak ideje. De, hogy menni kell, és az utat élvezni, az talán bizonyos.