Az emberiségnek annyi, de ez senkit sem érdekel

A Ne nézz fel! az év egyik legjobb filmje is lehetett volna, ha nem esne bele folyton azokba a csapdákba, amiket a saját stílusával felállít magának. Valamennyire szomorú, hogy ez ugrott be először, miután Adam McKay (Alelnök, A nagy dobás) legújabb munkájának stáblistás jelenetei is lepörögtek. Pedig a projektbe behúzott sztárok, az író-rendező korábbi filmjei, az ígéretes előzetesek és a történet premisszája jóval többet ígért. Két csillagász, Kate Dibiasky (Jennifer Lawrence) és Randall Mindy (Leonardo DiCaprio) talál egy óriási üstököst, ami néhány hónap múlva be fog csapódni a Földbe, kiirtva a teljes emberiséget, és ez ellen, úgy néz ki, nem nagyon van mit tenni. A két tudós sokféleképpen próbálja meg eljuttatni a nagyobb nyilvánossághoz, hogy hé, emberek, hosszú lejáratú értékpapírt lehetőleg már senki ne vásároljon, meg nagyobb lakásfelújításba sem érdemes már belefogni, de elvesznek a bürokrácia útvesztőiben (kevésbé finoman: lepattintja őket az elnök), és a média sem figyel oda rájuk eléggé.
 

Ebben a sztoriban egyszerre van ott egy mély dráma és egy kőkemény szatíra ígérete, a probléma forrása pedig az, hogy McKay nem vagy-vagy alapon nyúlt hozzájuk, hanem mindkettőt görcsösen akarta. El lehetne durrantani a két szék között a padlóra esés közhelyét, de szerencsére nem ez a helyzet, mert azért van mit szeretni a filmben, de a vártnál valószínűleg többen koppannak majd a képernyők előtt ülve, akár már az első fél órában. 

Hasonló megosztottságra utalnak a számok is: a film csaknem 250 ezer szavazat után 7,3 ponttal áll az IMDb tízes skáláján, és mindössze 50-es kritikai értéket hozott össze az egyik népszerű kritikagyűjtő oldalon.

A Ne nézz fel! egy fontos film arról, milyen magasan van most az emberiség ingerküszöbe, hogyan mozdítható ki komfortzónájából a teljes populáció, és mennyire hangosan kell a fülekbe ordítani, ha már tényleg nagy a baj. Ha húsz év múlva lejátsszuk (feltéve, ha addig nem söpör el minket egy eltévedt égitest), hellyel-közzel le tudjuk majd belőle szűrni, mi minden dominálta a közbeszédet 2021-ben. Mégis olyan nézni, mintha egy amúgy érdekes filmet 10 percenként meg kellene állítani azért, hogy odarakj egy mosást, összedobj egy gyors uzsonnát, vagy elszaladj mosdóba. És még a szomszéd is ilyenkor csenget át. Mindig van benne valami, ami kizökkent az egész narratívából: egy jelenet, aminek már 2 perce véget kellett volna érnie, egy bántóan kínos poén, egy karakteridegen tett. Az egész film túl sok minden elé szeretne nem is annyira görbe tükröt tartani, így megkapja a magáét az amerikai politikai helyzet, a klímaválság kezelése, a techmogulok, valamint a közösségi és a hagyományos média is, de a fókusz valahol a zavarosban marad végig. Érezni, hogy mikor jön a mondanivaló, de túl szájbarágós (Mindy tonhalvásárlásakor mintha egyenesen a környezettudatosságra a való életben minden eszközzel figyelmeztető DiCaprio szólna ki a nézőnek), ezért nehezebben is csúszik.

Ennél valamivel nagyobb baj a már említett kettősség, és mindaz, amit magával hoz. Ennyire tömény szatírával egyszerűen nem lehet megágyazni a drámának, a film mégis valami hasonlóval próbálkozik. A lazább jelenetek közé például Koyaanisqatsi-szerű, vérkomoly képsorokat raktak be csak úgy, de ilyesmi miatt fuccsol be a végjáték is, ahol az érzelmek már megpróbálnák áttörni a túlzó emberi csacsiságokból felhúzott burkot. Persze, hogy nem működik, hiszen futóhomokra sem lehet tízemeletes házat építeni.

A filmbe szerződtetett sztárok viszont parádésat játszanak. Meryl Streep láncdohányos Orlean elnöke maga az opportunista közöny, vezérkari főnök fiát Jonah Hill hozza remekül egy abszolút neki való szerepben, de Mark Rylance is villant a katasztrófában is a dollármilliókat látó techguruként. Az ő jelenlétük lök tovább, amikor egy kicsit leül a cselekmény – a 138 perces játékidőben erre azért akad példa. De összességében egyszer így is fogyasztható a Ne nézz fel! Már csak a tanulsága miatt is.

Értékelés: 3/5

RA