Jól áll a kalapács a kezében: benézhettük Molnár József műhelyébe

Színes életutat tudhat magáénak a debreceni kovácsmester, akinek munkáját a világ számos pontján elismerték már. – Nagykállóban születtem, és iskoláimat is ott végeztem. Már az általános iskolában jó volt a rajzkészségem – kezdte életútjának bemutatását Molnár József kovácsmester, népi iparművész. – Megpróbáltam bekerülni egy budapesti művészeti szakközépiskolába, de nem vettek fel. Ezt követően kezdtem lakatosnak tanulni – idézte fel.

A véletlen úgy hozta, hogy az oktatók nyugdíjas mesterek, kovácsok voltak. – Kiválogatták azokat a gyerekeket, akiknek a kezében „jól állt a kalapács”. Itt tanultam meg a lakatos- és kovács­szakma alapjait – mondta a mester, akit a kovácsmesterség mellett a festészet is érdekelt, olajfestményekkel és rajzokkal is foglalkozott.

„Csináltam magamnak csillárt, barokk asztali lámpát is. Magam szorgalmából tanultam mindent, vettem könyveket, olvasgattam, gondolkodtam, hogy a meglévő tudásomból, hogyan tudnám megvalósítani a kinézett terveket”

– nyilatkozta lapunknak a munkásságáért a Népművészet Ifjú Mestere díjat is birtokló művész. Egy idő után művészeti táborokba is meghívták. – Ez segítség volt, mert továbbtanulhattunk, megismertük, hogy milyen lehetőségek vannak, milyen versenyekre vihetjük el a munkáinkat – ismertette.

– Eleinte a lakásunk mögött egy fóliasátorban kovácsoltam, aztán a művelődési házzal és a népművészeti egyesülettel karöltve alakulhatott meg a Hosszúpályi úti kovácsműhely, amit 11 évig használtunk – mondta. – Ezt mi építettük fel a családdal, a gyerekeink is keverték a maltert. Az kovácsmesterséghez egyébként is kevés egy ember, ezért sokszor fordult elő, hogy bekopogtam az ablakon, hogy vagy a nejem vagy a kisfiaim jöjjenek ki és tartsanak rá, vagy üssenek a vasra – tette hozzá a háromgyerekes apuka, akinek ma egyik fia vezeti a műhelyt.

Minden kovácsnak vannak egyéni ismertetőjegyei. – Sosem mondom a tanítványoknak, hogy azt utánozzák, amit tőlem látnak, arra biztatom őket, hogy szebbet és másabbat alkossanak. Én csak alapot adok, aztán az ő dolguk, hogyan és mit építenek arra. Ettől lesz olyan különleges a fémművesség – mondta Molnár József.

Akár több hónapig is készülhet egy-egy darab

A világ számos országából kapott már munkáját elismerő díjakat a debreceni kovácsmester, többek között Belgiumban, Franciaországban és Ausztriában is járt már versenyen. Munkáit is sok helyen megtalálhatjuk, a Németországban található Tholey-i bencés apátság rendkívül látványos, 7 tonnás kapuját 8 hónapig készítette. – Nagyon megható volt számomra, amikor felszentelték a kaput, és elmondták, hogy ezt egy magyar kovács csinálta – idézte fel az emléket Molnár József, akinek Ausztriában egy állandó kiállítása is látható.

Céljuk, hogy a kovácsolási technikákat és a modern fémfeldolgozási módszereket ötvözzék. – Minden munkába próbálunk újabb dolgokat belecsempészni. A modern kovácsművességben próbáljuk kivenni a csigadíszeket. Ma inkább az egyenesebb vastagabb anyagok rusztikus megmunkálása jellemző, így igyekszünk nem síkban dolgozni, próbálunk belevinni egy kis térmozgást az anyagokba – mondta a mester.

„Ezáltal megváltoztatjuk a struktúráját, így pedig szebb lesz, jobban látszanak egyes anyagok, nagyobbnak tűnnek bizonyos részek, és különböző szögekből teljesen máshogy hat az adott tárgy”

– tette hozzá.

Sok dolgot készítenek, igyekeznek mindig kielégíteni a vásárlói igényeket. – Nagyrészt a lakosságnak dolgozunk, többek között korlátokat, kapukat, csillárokat, kandallóajtókat is gyártunk – mondta Molnár József. – Az jó, ha a megrendelőnek van elképzelése, de sokan pontosan azt kérik, amit láttak máshol. Nekünk könnyebbség, ha kicsit tudjuk alakítani a termékeket az adott épület stílusjegyeihez, hiszen egy rosszul megválasztott barokk kapu is el tudja venni a figyelmet az adott házról – tette hozzá.

Debreczeni-Kondás Eszter

Borítókép: Molnár József sokoldalú tehetség, kovácsműhelyében ma is aktív