„A Despacitót nem én fogom kiütni a nyeregből”

A két évad közötti szünetben nem állt meg a munka a Vojtina Bábszínházban. A Napló ottjártakor a debreceni zenész a feleségével, az énekes-bábszínész Arany-Csató Dórával és kollégáival családi hangulatban rendezkedett az épületben. A Napló Arany Zoltánt a világzenéről, hangszereiről és arról kérdezte, miként maradhat meg a szakmai sikerek és többmilliós internetes nézettség mellett egy zenész a közösségi oldalakon elszaporodott önajnározás nélkül.

Hogyan kell a gyerekközönségnek zenét írni?

Sokkal egyszerűbbnek és fülbemászónak kell lennie a gyerekközönségnek írt zenének. A gyerekek nem vevők a kortárs próbálkozásokra, a disszonanciára, és abban is meg van kötve a kezem, hogy amit írok, a kollégáimnak el kell tudniuk énekelni. Az internetre feltöltött világzenében viszont mindent én játszok fel, mindössze két-három dalban hallható női ének. Mivel a zenekaromban mindenki antimenedzser, évente egy-két alkalommal van csak koncertünk. Számomra a pandémia azért sem volt érvágás, mert a fesztiválozáson és a rengeteg utazáson is túl vagyok már. És bár negyven éve zenélek, de még mindig a Zsipp-zsupp-kenderzsupp van repertoáron.

Melyik volt előbb: a világzene vagy a szenvedélyes hangszergyűjtés?

Huszonkét éve, egyetemista koromban fordultam a világzene felé, elsőként a magyar és az ír népzene fogott meg. Eleinte zenekarban játszottam, majd 2006-ban megjelent a YouTube, és fokozatosan elmaradtak a fellépések. Csellóztam, amit nem szerettem, mert hallottam, ahogy a többiek a grundon fociztak, míg nekem gyakorolnom kellett. Aztán jött a zúzós rockerkorszak, majd a csöndesebb unplugged.

„Ma már vagy én írok zenét, vagy a saját hangszerállományommal, a saját stúdiómban dolgozok fel eredeti dalokat.”

Teljesen független vagyok, bár annak, amit csinálok, nincs nagy nézettsége, mivel rétegzenével foglalkozom. Igaz, hogy a világzene egyre népszerűbb, és külföldön is sokan hallgatják a feldolgozásaimat és a saját dalaimat is, de a Despacitót nem én fogom kiütni a nyeregből. A hangszereket is abban az időszakban kezdtem el gyűjteni; 1998 januárjában citerát kerestem az egyik belvárosi régiségkereskedésben, ott vettem meg az első hangszerem, egy orosz mandolint. Ott kezdődött a „fertőzés”; ha megveszek egy hangszert, azon legalább középszinten, viszonylag gyorsan meg is tanulok játszani. Egy idő után vérszemet kaptam, a húrosok mellé jöttek a fúvós hangszerek, sőt még egy tangóharmonikát is szereztem. Most körülbelül ötven hangszerem van, de egy kanun nevű arab húros hangszer még elférne a háztartásban.

Az utóbbi időszakban szélsőséges vélemények olvashatók arról, hogy kell-e támogatni a fellépés nélkül maradt zenészeket. Hol lehet az igazság?

„A hozzászólások a közösségi oldalakon leggyakrabban arra emlékeztetnek, hogy mi a Szomszédok népe vagyunk. Mindenki mindent jobban tud, ami az egész világra jellemző, de a sopánkodás Magyarországon nemzeti sporttá nőtte ki magát.”

Ebben a témában középen állok, ugyanis közgazdasági szempontból a zenélés luxus, mert nem termel, viszont felvetődik a kérdés, hogy mihez kezdjünk zene nélkül. Az, hogy milyen hangon szólalnak meg a zenészek, attól függ, hogy mekkora szakmai tudás áll mögöttük. Itt is megjelenik a Dunning–Kruger-hatás, ami ebben a helyzetben azt jelenti, hogy minél nagyképűbb valaki, annál nagyobb kókler, és minél szerényebb, annál tehetségesebb. A mainstream zenésztársadalomban rengeteg ilyen ember van, sokan rendelkeznek narcisztikus személyiséggel, gyakran vonzza őket akár a zenei, akár a prózai színpad.

Egyre gyakrabban látni kérészéletű karriereket, gyors profitszerzés céljából létrejött projekteket. Mi ennek az oka?

A Flipper Öcsi-jelenség ez, amikor valaki néhány évig a csúcson van, aztán olyan mélyrepülés következik, hogy a magánéletét is teljesen tönkreteszi. Megszaporodtak a celebek, akik a közösségi médiát használják fel az ismertségre, de ha jobban megfigyeljük, olyan gyorsan váltják egymást, hogy annyi idő alatt egy szakmát vagy hangszeres tudást sem lehet elsajátítani. Ezeket az embereket a magánéletben is kerülöm.

Ha a gyorstalpalós hírnévszerzéssel nem, akkor mivel lehet elérni többmilliós nézettséget?

Az első videómat 2008-ban töltöttem fel a YouTube-ra, most 21 millió felett jár a zenémet kedvelők száma, mivel nemzetközi szinten létezik egy masszív, stabil réteg, mely a világzenét szereti. Az, hogy ezen a listán elöl vagyok, részben azért is van, mert nincs komoly konkurencia. Régi zenésztársaimtól szoktam hallani, hogy külföldi középkori találkozókon az én zenémet hallják Horvátországban vagy Franciaországban, de arra is volt példa, hogy Bukarestben ismertek fel. Azt hiszem, hogy ha nem is szándékosan, de megfogtam az isten lábát azzal, hogy sokféle műfajt szeretek.

Szakál Adrienn