A szavak varázsereje szövi át életét

„Véletlenül egyszerre szálltam fel egy Angliából a kontinensre tartó hajóra egy fiatal magyar lánnyal, aki erre azt mondaná, nincsenek véletlenek. Ezzel a sorsom megpecsételődött”

– mondta a Naplónak a norvég származású nyelvész, Ove Lund. Édesapja a norvég légierőnél szolgált, ami magával hozta az író számára a kalandos gyermekkort: első éveit az ország különböző pontjain töltötte: nyugaton született, északon tanult meg járni és beszélni, délen váltott először nyelvjárást, aztán még egyszer keleten, ahol később elkezdte az iskolát, majd onnantól kezdve megszűnt a vándorélet.

Filmbe illő képek

S mire emlékszik vissza a legszívesebben a gyermekévekből? A hatvanas évek második felére szavaz. – Nyári vakáció, amikor az élet egyszerű és letisztult volt. Ráakasztottam a fürdőgatyámat a kerékpárom kormányára, és letekertem a haverokkal a tengerparthoz vagy a közeli tóra fürdeni. A kisebb homokos strandok helyett a kevésbé látogatott, sziklás részekre mentünk, ahonnan fejest ugrottunk a vízbe. Egy szál fürdőnadrág volt az egész csomagunk, törülközőre nem volt szükség, megszárított minket hazafelé a menetszél, a szabadság lélegzete. Ez szorosan kapcsolódik a mostani életszakaszomhoz is, mivel még mindig élvezet számomra felülni a kerékpárra, és elindulni valamerre – mondta. Hozzátette, élvezi a szabadidő szó minden ízét: ilyenkor ki tud lépni az életét leszűkítő korlátok közül, hogy aztán felfrissülve térjen vissza a mókuskerékhez.

A szárazbabsztori

S ha már a szavaknál tartunk! – A szépség mindig a szemlélő szemében van, egy anyanyelvű beszélő másképp viszonyul sajátjához, mint egy idegen. Ami nekem tetszik a magyar nyelvben, a mondatbeli pozíciók viszonylagos szabadsága, rugalmassága és a logikus felépítés harmóniája.

„Kedvenc szavaim vannak: néhány állandó jelleggel, mások cserélődnek, ahogy újakat tanulok.”

Ilyenkor a magyar értelmező szótárból megpróbálom körülírni a jelentését, és a szövegkörnyezet segítségével rájönni, mi a norvég megfelelője, majd beírom a saját szótáramba. A kedvenc kategóriához tartozik a szaráz melléknév. Rosszul jegyeztem meg, hol van az ékezet: száraz helyett született a szaráz, amin annyira szórakoztak a rokonaim, hogy el is döntöttem: az én szavam lesz. Majd néhány éve legnagyobb döbbenetemre felfedeztem egy gyalogtúrán egy hajdú-bihari település egyik kapujára kihelyezve egy papírt, amelyen az állt: eladó szarázbab. Döbbenetemet hamar felváltotta az a megnyugtató gondolat, hogy csak véletlenül a második szótagra firkálta oda az illető az ékezetet – mondta.

Szerencsés véletlen

A műfordító az egyetemen néprajzot, összehasonlító irodalmat és angol nyelvet tanult, később az ELTE germanisztikai, majd önállósült skandináv tanszékén évekig oktatott norvég nyelvet. Egy nap pedig kapott egy telefonhívást az egyik legnagyobb norvég kiadó elismert szerkesztőjétől. – Épp Budapesten járt, és valamilyen beszélgetésben felmerült a nevem, s mivel neki rémlett, hogy korábban hallott egy Lund nevű műfordítóról, aki magyarról fordított, felhívott. Hamar kiderült, nem én vagyok az, akire gondolt, de szüksége volt egy új fordítóra, így megkérdezte, volna-e kedvem kipróbálni magam. A próba egy Kosztolányi Dezső-novella volt. Átmentem a vizsgán – emlékezett vissza.

A műfordítás szépsége magában hordozza a nehézségét is. A nyelvész első, magyarról lefordított műve Bodor Ádám Sinistra körzet című alkotása volt, ami azért volt nehéz – vallja –, mert az első volt. A második megbízás Nádas Péter Emlékiratok könyvének fordítása volt, ennek nehézsége a terjedelemben és a nyelvezetben rejlett. Ezt pedig követte Kertész Imrétől Kaddis a meg nem született gyermekért. – Maga a fordítási munka jobban ment, kezdtem ráérezni az ízére. Ezt a művet lefordítani azonban azért éreztem nehéznek, mert érzelmileg megviselt, ugyanis az író ebben a könyvben a saját megpróbáltatásai miatt igyekszik megindokolni, miért nem tudja egy gyerek születését vállalni. A prímet viszont a tavaly befejezett munkám, Krasznahorkai László Seiobo járt odalent című könyve viszi, mivel mind a több oldalon átnyúló mondatok átültetése, mind a széles skálájú témák miatt nagyon nehéz volt – mondta a fordítás kihívásairól. Hozzátette,

önfegyelem nélkül nem megy. Legutóbbi munkája tíz hónapig tartott, s ez idő alatt senki nem ellenőrizte, hol tart a határidőhöz képest: nincs munkahelyi közösség, légkör, szeretni kell egyedül dolgozni és persze jól ismerni a célnyelvet.

Rangos elismerés

– Büszkeséggel tölt el, ha a gyerekeimre gondolok, mind a négyre, feltétel nélkül örülök, egyszerűen azért, amiért vannak. A többi „gyermekeim”, úgy gondolom, sem hoztak szégyent rám. Nem fogalmaztam meg újabb konkrét célt magamnak, de örülnék, ha még sokáig számolnának velem a norvég könyvkiadók, ehhez viszont ugyan­olyan színvonalas munkát kell produkálnom, mint a tavaly Norvégiában megjelent Krasznahorkai László Seiobo járt odalent fordításom. Örültem, amikor jó kritikát kapott egy-egy újságban. Ha a fordítást is dicsérik, az külön öröm. Ennél többre nem számítottam, így nagy meglepetés volt, hogy az én munkám volt az egyik a négy jelölt közül a 2019-ben megjelent legjobb fordítás díjra, amit a Norvégiában működő kritikusok adnak minden évben. És hogy éppen én vehetem át ezt a díjat március 5-én Oslóban, csak hab a tortán – mondta végül.

LD