A tetoválásai által járja be a világot

Egy dátum, egy arckép, egy virág, egy nonfiguratív motívum – végtelen a lehetőségek tárháza, mit álmodunk testünk vásznára. A legtöbb embernél a tetoválás egy életre szól, az, hogy kit kérünk meg annak elkészítésére, pedig igencsak bizalmi kérdés. A legtöbb tetováló férfi, azonban ha jobban szétnézünk, találunk nőt is, kezében berregő géppel. Fekete Borcsi tíz évvel ezelőtt kezdett el tetoválni, majd jött a festészet, sőt, ma már a Tankcsapda pólóin, molinóin is találkozhatunk egy-egy alkotásával. A kezdetekről, a miértekről és életéről mesélt a Naplónak.

– Azért kezdtem el tetoválni, mert olyat akartam alkotni, ami nem kidobható és maradandó. Sajnos ezt festményekkel, grafikákkal nehéz megcsinálni, mert az égethető, szakítható, olyat akartam csinálni, amiben tovább élhetünk. Ha tetoválsz valakit, azzal bejárod a világot, észre sem veszed, de a munkád által Új-Zélandon, Kanadában, Kínában, Amerikában vagy – vallja Fekete Borcsi.

Először csak disznóbőr

Bár nehezen indult el a tetováló karrierje, az elmúlt évek azt igazolták, jól döntött, hogy nem adta fel elképzeléseit. – Ez nagy felelősséggel jár, ahhoz hogy jó tetoválást csinálj, nem mindegy, milyen gépekkel dolgozol. Kezdetben azon agyaltam, hogy az ötvenezer forintos gépet vegyem-e meg, vagy csináltassak gépeket, ami egy nagyobb kiadással jár. Még édesanyám is lebeszélt arról, hogy az olcsóbb verziót vegyem, így szépen lassan beszereztem mindent. Olyan családban nevelkedtem, ahol apa mindig azt mondta nekünk: ha egyetlen egy tetoválást is meglátok rajtatatok, azt lehámozom rólatok. Mikor elkezdtem ecsetelni anyukámnak, hogy én a munkáim által fenn akarok maradni a világban, ő is elkezdett támogatni. Egy évig disznóbőröm gyakoroltam, apa hentes, hozta nekem a disznóbőrt – beszélt a kezdetekről a püspökladányi lány.

Kapocs a vendéggel

Borcsi Debrecenben egy grafikai cégnél dolgozott, ők segítettek neki egy kis „tetoválóműhelyet” kialakítani. Évekig stúdióban dolgozott a cívisvárosban, majd Angliában, Németországban és Svájcban varrta a vendégeket. Két évvel ezelőtt állapotos lett, ezért döntött úgy, hazatér Magyarországra.

– Külföldön nagy inspiráció volt számomra a menekülés, könnyebben lehet kint elérni dolgokat. Itthon pedig éppen azért jó, mert lehet harcolni azért, hogy legyen valamid, legyél valaki! A tetoválások tekintetében azonban kint sokkal nyitottabbak az emberek, így a tetováló is jobban szabad kezet kap. Nagyon szerettem azt külföldön, hogy színesen gondolkoznak. Kint több embert látni, hogy naplóként használja a testét, nem az a fontos, hogy passzoljanak a tetoválások, hanem hogy egy adott pillanatot, érzést örökítsenek meg – részletezte Borcsi.

Míg egy minta felkerül a bőrre, órákig berreg a gép, ez idő alatt önkéntelenül is megnyílnak az emberek.

– Azért szeretek tetoválni, mert nagyon szeretem a vendégeim sztoriját, a gondolkodásmódjukat megismerni. Minden egyes vendéggel van egy furcsa kapocs. Nem tudok ugyanúgy nézni az emberekre, ez nagy hibám, hiszen döntse el az ember, hogy pszichológust, vagy tetoválót játszik.

„Minden élettörténetből lehet meríteni, tanulni, mindenki hatással van a másikra. Olyan jó, hogy egyek vagyunk, mégis mások, és különbözőek. Mindenkitől kapsz valami újat”

– hangsúlyozta.

A nőt festi meg

Borcsi képgrafikusként végzett, nyolc éve pedig festészettel is foglalkozik. Egyes mintákat annyira a szívén viselt, hogy megfestette az adott vendégének.

– Nem érzem magam kiteljesedve csak a tetoválással, szeretek alkotni. A festményeim témája a nő. Egy alkotó mindig önmagát festi lesz, ezek a képek naplófejezetek, mérföldkövek az életemből. Olykor kitenném a +18-as karikát, mert nem mindig pozitívat festek, de pozitívan látom a végét – vallott művészetéről. Hozzátette: – A nőtől nincs szebb a Földön. Én is nő vagyok, aki rengeteget hibázott, számtalan dologgal kellett szembenéznem: a saját félelmemmel, makacsságommal, örömömmel, bánatommal, ezeket akarom lefesteni.

A karantén idején még inkább felértékelődik az alkotás iránti vágy az emberekben, a püspökladányi tetováló is gyakran buzdítja alkotásra ismerőseit. – Teljesen mindegy mit alkotsz, csak add ki magadból. Adjunk magunknak egy egészséges teret, ahol fejlesztjük magunkat, az énképünket. Ezért festek mindig nőket, mert saját magamat akarom megismerni.

„Hogy adhatnák neked bármit, ha magamnak nem adok? Hogy szerethetnék bárkit, ha magamat nem szeretem?”

– osztotta meg hitvallását Borcsi, akinek a közeljövőben Érden, egy kiállításon lesznek megtekinthetők a festményei.

Pólók és molinók

Nem csak festményeken és tetoválásokon láthatók a püspökladányi lány munkái, a debreceni rockzenekar, a Tankcsapda legújabb pólóin is Borcsi munkái köszönnek vissza. – Több stábtagot, valamint Sidit is tetováltam már évekkel ezelőtt. A legelején egy-két mintát terveztem a zenekarnak, de azokból nem lett semmi, mert a saját stílusommal mentem bele, túl csajosan rajzoltam. Majd megkért a zenekar, hogy rajzoljak nekik egy póló mintát, ekkor már változtattam a stílusomon. A nemrégiben tartott online koncerten a háttérben látható molinót, – ami Tomi, a dobos mögött volt – én rajzoltam. Most már azt a vonalat mozgatom, ami egy közös nevező a Tankcsapda és köztem – beszélt a közös munkájáról Borcsi.

Bár a zenekarnak mindenre van embere, a vizuális elemek között sok kép látható ladányi tetoválótól is. – Terhesen, nagy hassal rajzoltam a „Vagyok olyan szemét” pólómintát, elküldtem a végén Sidiéknek, azt mondták rá, hogy rendben van. Már a kisfiammal a kezemben láttam a videóklipet, ahol „Vagyok olyan szemét” pólóban voltak az emberek. Nagyon jó érzés az volt. Sokszor küldik a fiúk, hogy tetoválók tetoválják az én mintáimat, tortára nyomtatják őket. Mikor elkezdtem tetoválni, ezt szerettem volna elérni: éljen tovább az a minta – fogalmazott Borcsi, akinek alkotásai olyan sokrétűvé váltak, hogy hamarosan ruhákon is visszaköszönnek a festményei.

Kiss Dóra