Fekete-fehér Te Deum

Új köntöst kapott a Tosca, hiszen különleges értelmezésben mutatta be Giacomo Puccini talán legismertebb operáját a Csokonai Színház Gábor Sylvie rendezésében; az újradefiniálás azonban nem elvett a darabból, sokkal inkább hozzáadott. Puccini a drámaíró Victorien Sardou darabja nyomán alkotta meg a Toscát és azt a világot, amiben a cselekmény huszonnégy óra leforgása alatt zajlik, ezt pedig szinte senki sem éli túl. A történet eredetileg Napóleon korában játszódik, Gábor Sylvie azonban a 20. század harmincas éveibe ágyazta azt. Az elrugaszkodás pedig bebizonyította: Puccini művében olyan problémafelvetésekkel találkozunk, amelyek az évek múltával sem kopnak el.

A szerelem oltárán

A tragédia egy római templomban kezdődik, ahol Cavaradossi (Calin Bratescu) egy női arcképen dolgozik, és találkozik Angelottival (Ürmössy Imre), az Angyalvárból megszökött politikai fogollyal. A festő a férfi segítségére siet. Miután megállapodnak, megérkezik Tosca (Miksch Adrienn), az ünnepelt énekesnő, a festő féltékeny szerelme. A bonyodalmak végül odáig fajulnak, hogy Scarpia (Cseh Antal), a rettegett rendőrfőnök letartóztatja a festőt, és embereire bízza kínzását, hogy megtudakolja a fogoly rejtekhelyét. Mindeközben alkut ajánl Toscának: ha megkapja a nőt, megkíméli Cavaradossi életét. Főhősnőnk erkölcsi dilemmában találja magát, végül úgy dönt, megadja Scarpiának, amire vágyik, ha szerelme életben marad. A rendőrfőnök azonban hamis parancsot ad embereinek, s Tosca azt hiszi, Cavaradossira vaktölténnyel lőnek majd. Ezután Scarpia ráveti magát az énekesnőre, akit ez annyira taszít, hogy életét veszi a férfinak. Majd elérkezik a festő kivégzésének időpontja, ahol kiderül, igazi töltény volt a fegyverekben: Tosca hiába szólongatja kedvesét, a férfi nem kel fel többé. Az énekesnő közben csapdába esik, hiszen rájönnek Scarpia emberei, ki áll a rendőrfőnök meggyilkolásának hátterében, és végül úgy dönt, inkább saját kezével oltja ki életét, semmint azt megtegye a rendőrfőnök valamelyik embere. Utolsó szavaival pedig üzen annak, akitől egész Róma reszketett: Isten előtt találkoznak.

Szín-játék

A Tosca megannyi érzelmet mutat meg a maga mélységeivel és magasságaival: igazi melodráma. Különös mód az a megoldás, hogy főhősnőnk végez ellenségével, Scarpiával, közelebb áll a közönséghez, elfogadhatóbbnak éljük meg, pedig lényegében gyilkosság történik. A fehéret tehát feloldja a fekete, ami ezáltal a színpadot uraló szürke színné válik. A fekete és a fehér nemcsak a jó és a rossz ellentétének szimbóluma, hanem a reverenda és a kolláré színei is: az istenfélő Tosca csodálatos krédójában hallhatjuk, hogy a nő egész életében próbált Istennek tetsző életet élni. A vallásos részletek szépen be-be szövik a mű többi epizódját is. A darab arra is szán pár percet, hogy bepillantást nyerjünk abba, Scarpia hogyan vált olyanná, akitől egész Róma reszket: felsejlik a valaha volt fehér és a mára már fekete. A diverz jelenet megtöri a cselekmény linearitását: egyszerre kedves, bűbájos és tragikus, s mintha ez is a színek játéka lenne, csak fordítva, itt a sötét szín világosodik. A szürke a jelmezekben is visszaköszön a díszletek mellett, melyeknek szabálytalan formái Árvai Nórát dicsérik, aki remekül vetítette ki a tárgyakra a rendezőnő által megálmodott világot. Gábor Sylvie Toscája jól megmutatja, mennyire képes kiszolgáltatottá válni egy nő, legyen bármely korban elhelyezve. Főhősnője a nőiség minden tipikusnak tartott jegyébe tökéletes bepillantást enged: érzékeny, olykor féltékeny, bátor, mégis rendkívül törékeny. Mindezek megtestesítéséhez Miksch Adrienn tökéletes választás. Sokan tartanak az opera nehéznek titulált műfajától, a „debreceni Toscában” azonban a rendezés és a színészi játék együttesének erőssége képes ezt a fajta félelmet feloldani, és „emberközelibbé” tenni azok számára is a műfajt, akik nem az opera rajongói.

Laszkács Denise