Limp Bizkit, a betonbiztos fesztiválzenekar

Wes Borland és a Limp Bizkit hosszú évek óta tartó viszonyára sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy kiegyensúlyozott párkapcsolat lenne. A gitáros ilyen-olyan okok miatt kétszer is otthagyta a zenekart, és a megosztó nyilatkozatokkal sem spórol, ha arról van szó. Amikor 2017-ben megkérdezték tőle, miért gondolja úgy, hogy senki sem kíváncsi új Bizkit-anyagra, így válaszolt:

„Nosztalgikus jelenséggé alakultunk, az emberek meg ugyanazt a tizenegy húzódalt akarják hallani tőlünk, és ennyi. Feltűnően látszik, ahogy csökken a közönség érdeklődése, ha valami olyasmit játszunk, ami nem a My Generation, a My Way, a Break Stuff, a Nookie, a Rearranged, az N2 Gether Now, a Take A Look Around stb. Az emberek csak hümmögnek egyet, amikor nem ezeket nyomjuk. Az első sorokban lévő ötven rajongót kivéve.”

Borland a bandában töltött szűk húsz évének minden tapasztalata benne van ebben a válaszban, úgyhogy higgyünk neki nyugodtan. Valószínűleg ezért is van az, hogy Fred Durst és csapata idén nyáron beindult európai turnéjában is elsősorban a klasszikusokhoz nyúl, a kísérletezgetést pedig már szinte teljesen szögre akasztja. És ezzel a hallgatóság sem jár annyira rosszul.

Édes nosztalgia?

A rapmetal egyik legjelentősebb amerikai úttörői a legjobbkor ismerték fel azt a tényt, hogy a kilencvenes évek második felében az amerikai popkultúrából elég nagy szeletet hasított ki magának a hiphop, a nu metal és a deszkázás szubkultúrája, Dursték pedig voltak annyira okosak, hogy ezt a három szegmenst ötvözzék, a többi meg már történelem. Internet ekkor ugyan még csak nyomokban volt, de a banda lemezei ettől még természetesen átszivárogtak az óceán innenső oldalára, Európába is, ez a hullám pedig a magyarokat sem kerülhette el. A zenekar imidzse is döntő szerepet játszott abban, hogy akkoriban a fullcap és szalagos kulcstartó határozta meg egy csomó hazai tinisrác öltözködési kultúráját, de a gördeszkás közeg népszerűségén is lendítettek egy nagyot.

Ez az időszak talán az imént említett korosztálynak, azaz a '80-as évek végén, '90-es évek elején születetteknek csillog a legfényesebben, és ilyen arcból volt a legtöbb a Bizkit Campus-zárónapi koncertjén is. Dursték szemerkélő esőben, a meghirdetett 22.30-as kezdés után pár perccel foglalták el a National Instruments Nagyszínpadot. Nem volt kifejezetten orrnehéz a szetlista, de a My Generation, Livin' It Up, Rollin' triót már a fellépés első harmadában ellőtték, ez meg hangulatalapozásnak több mint megfelelő. A kreatív beöltözéseiről is ismert Borland ugyan most nem ismételte meg a július eleji, hollandiai produkcióját, amikor egy rajongó gitárkíséretében " target="_blank" rel="noopener">ő énekelte végig az Eat You Alive-ot, de a zenekar hozta azokat a koncertelemeket, melyeket az utóbbi időben megszokhattak tőlük a rajongók. Fred Durst például már a műsor első részében lement szétnézni a kordonok elé, majd a biztonsági személyzet aggódó szempárjainak kereszttüzében bemászott a közönség első soraiba is. Gyönyörűen látszott, hogy közel ötvenévesen is hitelesen hozza a szétcsúszott showman figuráját: dicsérte egy kicsit a helyi lányokat és a nézők illatát, és egészen a záró Take A Look Around-ig nem is engedte el a publikum kezét, végig megvolt a kémia. Szintén bevett szokásként rajongókat is a színpadra hívott lentről, egész pontosan három srácot, akikkel a Full Nelsont énekelte közösen kisebb-nagyobb sikerrel, a stáb tagjai aztán egy-egy pohár sörrel köszönték meg a fanok erőfeszítéseit.

Fekete ég, lila eső

Az idei Campus alatt tökéletes fesztiválidő uralkodott, egyik nap sem volt kánikula, és olyan hideg sem, hogy ne lehetett volna mondjuk egy vékony pulóverben kibírni bármelyik napszakban. Ez az idilli állapot, mint már írtuk, egészen a Bizkit koncertjének kezdetéig tartott: a csepergő eső fokozatosan váltott át nyári záporba, majd óriási zuhéba. Ezt Dursték is látták fentről, és a szituációra frappánsan reagálva le is nyomták gyorsan lila fények kíséretében Prince Purple Rain-jének egy darabkáját. A húzásért, ugyanúgy, ahogy a koncertbe iktatott többi ilyen apró figyelmességért a hallgatóság is nagyon hálás volt. Érthetően percek alatt szétázott mindenki, de a színpad közvetlen környezetében, ahol mi álltunk, kitartott a közönség, egyáltalán nem ürültek a tömött sorok. Oké, itt álltak a legnagyobb rajongóik, akik lehet, hogy csak miattuk jöttek ki, de talán azért sem volt jellemző a népvándorlás, mert Dursték a hosszú évek minden rutinját belerakták ebbe a bő órába, és úgy ültettek fel mindenkit a nosztalgiavonatra, hogy közben pontosan tudták, mit akarnak hallani tőlük az emberek.

A Limp Bizkitnek Fred Durstön kívül nincs olyan tagja, aki a 2005-től 2009-ig tartó ideiglenes feloszlás előtt és után valamilyen megszakítás nélkül játszott volna a bandában (John Otto dobos, Sam Rivers basszusgitáros és DJ Lethal sem volt mindig a formáció része). És bár nem először, és nem is másodszor járnak Magyarországon, külön öröm, hogy a produkció eredeti felállásban most Debrecenbe is eljutott.

RA