Alig múlt húsz, de már most vérprofi

„Introvertált volt, és önbizalomhiányban szenvedett. A zene aztán magabiztossá tette.”

Ezt a 22 éves dj-producer, Alan Walker édesapja nyilatkozta tavaly februárban, a zenész saját, YouTube-on futó " target="_blank" rel="noopener">videósorozatában. Walker pénteki, Campus Fesztiválon mutatott produkciója alapján viszont nehéz azt feltételezni, hogy ez a szemtelenül fiatal srác egykor súlyos önbizalomhiánnyal küszködött. A rutinos, a szakmában évtizedeket letudó előadók minden magabiztosságával állt pénteken 22.30-kor a National Instruments Nagyszínpadra, hogy aztán egy minden szegmensében profi, üresjáratok nélküli, bő egyórás show-t szállítson a Campus közönségének.

A norvég származású, de az angliai Northamptonban született Walker klasszikus hálószoba-producerként vágott bele a 2010-es évek elején az akkor épp reneszánszát élő, popularizált elektronikus tánczene (EDM) világába. Ez az a műfaj, amelyben egyetlen laptop, egy arra telepített zeneszerkesztő szoftver és stabil internetkapcsolat segítségével viszonylag hamar fel lehet bukni a felszínre, természetesen, ha elég ügyes és elhivatott az ember. Walkerben mindkét tulajdonság megvolt, így a hírnév is relatíve gyorsan rátalált, a 2015-ös Fadeddel pedig hirtelen a legnagyobbak közé emelkedett. Igen, jól számoltak: tizennyolc évesen.

Megtalálta önmagát

Walker a kezdetektől fogva tudatosan építi saját imidzsét: a misztikumot, mint marketinges ütőerőt szem előtt tartva fellépésein rendre kapucnis pulóvert és maszkot visel, nevet adott a bulikon gyakran hasonló ruhában megjelenő, saját rajongótáborának (Walkers, magyarul: Sétálók), gyártott saját, mindenhol felismerhető logót, a partik alatt pedig a közönséggel és a kamerával is igen jó kapcsolatot ápol. Ezen jelenségek mindegyikét megfigyelhette a Campus Fesztivál NI Nagyszínpada elé fél tizenegyre összegyűlt tömeg. Az már nagyon régen nem újdonság, hogy vannak olyan egyfős elektronikus zenei produkciók, melyeknek helye van a zenei fesztiválok központi rendezvényterein, és ehhez a csoporthoz show-jának fesztiválmércével mért monumentalitása miatt Walker is hozzátartozik. És ez most nemcsak a fellépés zenei oldalára értendő, hanem a körítésre is, amit mindez magával hoz: az élő videóval feldobott vizuál, a lángokkal és tűzijátékkal is dolgozó pirotechnika, a lézer vagy a szalagágyúk ilyen közegben működnek csak igazán, és a Nagyerdőn is remekül érvényesültek.

A fiatal dj valószínűleg már azzal megnyerte magának a közönséget, hogy a buli legelején név szerint köszöntötte Debrecent, de később sem felejtette el, hogy pontosan melyik városban is van. A valamivel fentebb említett profizmus ezen a téren, azaz a színpadnál összegyűlt tömeggel folytatott interakciójában nyilvánult meg leginkább: gyakorlatilag ötpercenként volt valamilyen kommunikáció, hol a pultra ugorva beszélt, hol szívecskéket mutogatott, de ugráltatta és tornáztatta is a publikumot. Apróság, és nyilván mindenhol legalább ekkora vehemenciával csinálja, de Willy William csütörtöki fellépésének fényében tűnik fel különösen, hogy ez mennyire sokat számít.

Bumm, bumm, bumm

A produkció hangzásvilágáról valószínűleg nem nagyon kell beszámolni annak, aki hallott már legalább három Alan Walker-számot. A norvég zenei univerzuma a többi észak-európai EDM-producerével (Hardwell, Martin Garrix, Afrojack, illetve természetesen Avicii) rokonítható leginkább: a fülbemászó szintetizátordallamok, a kiállások, majd az azt követő súlyos dropok nagyobb pontossággal váltogatták egymást a Nagyerdő fái alatt, mint néhány fesztiválozó kezében a sör és az energiaital. Walkernek 22 éves kora ellenére már bőven van annyi saját anyaga, hogy azzal, ha akarna, bőven fel tudna tölteni egy egész estés bulit, Debrecenben viszont nem csak ilyeneket játszott (mivel Walker hangzása alapvetően elég homogén, ezt nem is tette rosszul), de a csúcspontokat egy kivétellel azért értelemszerűen az önálló munkái környékére időzítette. Nagyot szólt a már a fellépés legelején ellőtt Diamond Heart, az All Falls Down, a The Spectre és természetesen a fináléra tartogatott Faded is, de játszott Jonas Adent, a Showtek-féle Booyah-t, egy átdolgozást a Karib-tenger kalózai főtémájából, a fent említett kivétel pedig Avicii gigaslágere, a Waiting For Love volt, amely még a szokásosnál is vehemensebb reakciókat hozott ki a közönségből. Emellett például hardcore-betétekkel is készült, de azért simán elfért volna még egy-két olyan meglepetés, mint például a tavalyi tomorrowlandes szettjébe beiktatott I Like It Loud Marc Acardipane-től (melynek refrénjét már a start előtt is skandálták mögöttünk), illetve a Seven Nation Army túlzásba vitt énekeltetését is nyugodtan lehetne már száműzni a hasonló bulikról és koncertekről.

Az is kérdés, hogy a stadionhouse és popzene ennyire intenzív, végig csúcson pörgő keverékét egy óra tizenöt percen keresztül lehet-e bírni, nem veszti-e el egy idő után a hatásfokát a zene, ha már az elejétől kezdve túlhúzzuk a közönséget. A fellépés kompaktabb, mondjuk szűk órányi hosszúságú formátumban nekem biztosan jobban esett volna (nem jó jel a második harmad után azon gondolkodni, hogy Walkernek nincs-e melege pulóverben és hosszú nadrágban, illetve, hogy kap-e rendesen levegőt a kendője alatt), de a bulizók többségének ezzel érzékelhetően nem volt látványos gondja. Mint ahogy az egész show-val sem.

RA