Hitből fakadó szolgálat

Karácsony Sándor szülőfalujának vendége volt nemrégiben Tolcsvay Béla, az ősi magyar kultúra hagyományaiból és tradicionális hitvilágából építkező, Kossuth-díjas dalszerző és előadóművész.

Amikor dalra fakad az ember, nem is gondolja, hogy verset ír, pedig minden dal maga egy vers.

A költészetben számos vers igazolja ezt, egyik legszebben Erdélyi József Ibolyalevél című, máig élő verse is – vallja Tolcsvay Béla. A Fejér megyei Pázmándon felesége, két gyermeke és öt unokája boldogságában él, és alkot a hetvenharmadik évében járó zeneszerző.

Édesapja zenetanár volt, a családban minden napos volt a muzsika. Ön hatéves korától csellistának készült. A komolyzenével a Beatles és az angolszász beatzene hatására hagyott fel, 12 húros gitárra váltott. Jól döntött?

Szüleim a második világháborúban, a főváros ostroma idején találkoztak: apámat repesztalálat érte, s a budai Vár alatti Sziklakórházban későbbi édesanyám kötözte be a sebét. A család a Várban élt, itt nőttünk fel fiatalabb öcsémmel, Lászlóval. Édesapánk mindenféle muzsikával foglalkozott, kántortanító volt a pomázi elemi iskolában, majd a Bezerédi úti iskolában énektanár. Akkoriban kereset kiegészítés miatt esténként presszókban zongorázott. Jómagam autodidakta módon beletanultam az akusztikus gitárok világába. 1964-től játszottam kisebb zenekarokban. Akkoriban az ausztrál Seekers együttest hallva döbbentem rá, hogy az akusztikus, népzenei gyökerű muzsika az én igazi világom.

1967-ben öccsével és Balázs Gábor bőgőssel megalakították a folk-beat stílusú, a magyar népzene harmóniavilágát idéző Tolcsvay triót. Hogyan emlékezik azokra az évekre?

Az együttesben László öcsémmel gitároztunk és énekeltünk, első saját számunk a Ne menj el volt. A Szentháromság téri Várklubban akkoriban hétvégenként a már nagyon népszerű Illés együttes játszott, a szünetekben a Tolcsvay Trió kapott lehetőséget a színpadon. Szerettük, amit csináltunk, egyáltalán nem a pénz hajtott bennünket. A Magyar Televízió Ki mit tud? elnevezésű tehetségkutató versenyén 1968-ban megnyertük kategóriánkat, ami egycsapásra ismertté tette nevünket. Szép időszak volt, utánunk fordultak a lányok. Persze nem volt nehéz népszerűvé válni akkor, csupán egy tévécsatorna volt, egy műsor. 1970 végén létrehoztuk a Tolcsvayék és a Trió nevű formációt, amelyben már elektromos hangszerek és dob is szerephez jutott. 1972-ben megjelent, egyetlen önálló albumunkon a három akkor legnépszerűbb énekesnő, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati és Zalatnay Sarolta is énekelt. Sláger lett a Boldogtalan vándor, a Lá-di-dá, a Ne sírj kedvesem és a Szeretni kéne című dalunk. 1972-től Koncz Zsuzsával és az Illés együttessel KITT-egylet néven léptünk fel. 1973-ban az egyik szervezője voltam az első magyar popfesztiválnak Miskolcon.

Úgy tudom, hogy hívták a szerveződő Fonográf együttesbe is. Később, Latinovits Zoltán valóban Önt szemelte ki tervezett színházának zenei vezetőjévé?

1973 végén hívtak a szerveződő Fonográf együttesbe, de nem léptem be a Szörényi-Bródy szerzőpárosra alapozott, populáris rockot játszó zenekarba. László öcsém viszont igent mondott. Ez roppant kellemetlenül érintett, majdnem felhagytam a zenéléssel. Letargiámból Kresz Albert fotóművész barátom zökkentett vissza a valóságba, sárga Trabantjával elvitt Erdélybe. Nem tudod, hogy mi a szép, míg nem látod Erdélyt. Bükhavaspataka és környéke szívemhez nőtt. Új ösztönzést merítettem, a Gyimesekben találkoztam igazi adatközlőkkel, énekesekkel, a további életutamat meghatározó muzsikával. Újjáalakítottam a Tolcsvay Triót, és közreműködtem Latinovits Zoltán előadóestjein. Ő valóban engem szemelt ki az általa létrehozni kívánt Művész Színház zenei vezetőjének, de Latinovits váratlan halála miatt a terv nem valósult meg. Ma is őrzöm tanítását a hűségről, tisztességről, becsületről. Arról, hogy a hitet megtartva kell élni, hiszen az élet szent okokból élni akar, és ha valakit Magyarország adott ki, annak százszor kell akarni.

Ön az utolsó igricnek nevezve magát, sokat tett a magyar hagyományvilág mérhetetlen gazdagságának közvetítéséért. Vannak, vagy lesznek követői? Mi a véleménye az úgynevezett világzenéről?

Nem vagyok autentikus, a hagyományt nem őrzöm, a múltból merítek. Az utolsó igric megnevezést csak szlogennek találták ki. Szerencsére vannak és lesznek követőim. Kátai Zoltán énekmondó, Herczinger Miklós, Lányi Gyuri, a Török testvérek, és a sok népzenész. Világzene? Fából vaskarika. Összeolvasztott katyvasz. Én nem szeretem a világzenét, mert semmit nem lehet felismerni benne. Nemzetek, saját népek dalai jelentenek igazi színt a zenében.

2011-ben mutatták be Az égig érő fa című táncos mesejátékát, amelyet Béres Melindával közösen hozott létre, A mai napig fellép a Tolcsvay Trióval és egyedül, énekmondóként is, munkásságát a hitéből fakadó szolgálatnak tekinti?

Az erdélyi látogatások nyomán sajátos dalvilágot hoztam létre a magyar népzenei kincsből. Új fókuszom a gazdag kultúránk szerves feltárása lett, óvodákba és alsó tagozatokba vittem el Tündér Ilona aranykertjének világát. A Kárpát-medence hagyományai kulcsszerepet kezdtek betölteni életemben. Az Istenanya jóra, szépre és tudásra tanította az embereket, azonban azok csak az aranyra vágytak. A tündérek csalódtak bennük és felmentek a tejútra, ott várják a visszatérést, amikor az emberek megnemesednek. A meséinkben benne van a valóság fogódzóit is tartalmazó régi égi rend. Meg kell őriznünk sajátos karakterünket, ami megkülönböztet minket a világtól. Béres Melindával közös munkában három év alatt alkottuk meg az Égig érő Fa meséje című darabot. 40 év munkásságának terméséből született a mű, szép dallamokkal és tiszta lelkülettel, menekülve korunk káoszából. Ha kiállja az ember a próbákat az életben és nem hasonul meg önmagával, és szerencséje van, akkor feljuthat egészen az egekig. A magyar néplélek nagyon gazdag, de úgy csinálunk, mintha nem lenne az. Mintha ez a kincs délibábos régiség lenne, nem akarjuk magunkénak érezni. A sajátos ízű darabban az égi anyához fohászkodunk az emberek lelkének nemesedéséért. Egy ideje az Újszínházban is fellépek. Énekmondó vagyok A kőszívű ember fiai című előadásban. Kemény és szép feladatként én lépek utoljára színre, a „Legyen úgy, mint régen volt” című dallal.

Péter Imre